Az origo keresése közben - Beszélgetés Novák Péterrel

Hogyan fogadja a mai közönség a népzenét és a néptáncot, hol kell keresnünk a gyökereinket, hol lehet az aranyközép a globalizálódó világ és a hagyományok megtartása között – ilyen és ezekhez hasonló kérdésekre kerestük a választ Novák Péterrel a Fölszállott a páva műsorvezetőjével.

A Fölszállott a páva versenykiírása kifejezetten a fiatal népzenészeket, -táncosokat szólította meg, az ő elhivatottságukhoz nem fér kétség, meggyőződhetünk róla hétről-hétre. Ők azonban a fiatal társadalomnak csak egy szűk rétegét képviselik. Mi a helyzet a többiekkel? Miért halványulhatott el az évek során az érdeklődés a saját kulturális gyökereink iránt?

Szűk, szűk, de mennyire? Ha a felmenő, még aktív generációkat is számoljuk, vagy egymillió állampolgár érintett közvetlenül a műfajban, messze túl a parlamenti küszöbön… De nem ironizálok, s nem értem félre a kérdést: a hagyomány és a széleskörű befogadó készség egymást feltételezik, egyik a másik nélkül meg nem él. Igen, a „jó öreg” népi-urbánus ellentétnél tartunk ismét, és ebben akad tapasztalat a világ ezen hosszúsági és szélességi fokán. Pro és kontra számtalan rossz kultúrpolitikai, pedagógiai döntés született a rendszerváltás óta a témában, miközben tagadhatatlan a fogyasztói szemlélet hozománya, miszerint a szellemi érdeklődés marginális tevékenységnek minősül az önkifejezés minden műfaja iránt. Az irodalomhoz, a színházhoz, a filmhez, a képzőművészethez hasonlatosan a zene és a tánc, így annak térspecifikusan autentikus hagyományai is a perifériára kerülnek, mind a finanszírozás, mind az figyelem tekintetében. Ha ezen változtatott valamit a két Páva széria, már megérte!

Hogyan lehet szerinted a leghatékonyabban eljuttatni a mai fiatalokhoz a folklórt?

Akárhogy is, egy idős vagyok a táncházmozgalommal, ami a hetvenes évek elején beteljesítette a vágyott integrációt; mai szemmel nézve, maga volt a viruló civil kurázsi! Kortárs és hagyományőrző egy asztalnál ült, s fedezett fel valamit a múlt és jelen kapcsolatából, hogy aztán saját tevékenységeinek részévé tegye azt a jövőben. A folklór remek „kenő anyag” a világmegváltó beszélgetésekhez… Minden csak kommunikáció, és mikor máskor, mint napjainkban lehetne annak eszköztárával kiválóan élni? Ha a virtuális mikroközösségek végre kilépnek az online térből, önszerveződnek, ha akár a folklór, de minden más is valós élménnyé nemesül, akkor welcome kánaán! És nem viccelek. Ez tényleg rajtunk múlik!

Szerinted hol van az aranyközép a globalizálódó világ és a nemzeti kultúra megőrzésére való törekvés között?

Mint minden másban, az egyensúlyban. Polarizálódik a szemlélet, de az emberi élet nem monokróm, végtelenül színes létezés. Befeketíteni és/vagy kifehéríteni egyenlő a végtelenül unalmas, magányos, gyűlölettel teli hétköznapokkal. Az meg a rövidtávval. Pedig minimális ízlés elég a remek minőségek felfedezéséhez, ott van például a világzene, hogy visszakanyarodjak a témához.

Mit gondolsz arról az anakronisztikus jelenségről, hogy a régi, sok száz éves hagyományokat egy ilyen modern műfaj keretén belül láthatjuk, mint a televíziós tehetségkutató show-műsor?

Az említett eszköztár a korszak hozománya, így a televíziós közegben bemutatott hagyomány is. Miközben egy tálent-műsornál nincs népmeseibb megközelítés: a legkisebb fiú, a legkisebb településről meghódítja a csillogó üvegvárost! Mi ez, ha nem a velünk élő mitológia? Énekeljen poppot, táncoljon HipHopot, vagy épp népviseletben mutassa meg tehetségét. Ha van mítosz, kultusznak is lennie kell, s hogy ennek közvetítője napjainkban a média, bár lehet rajta szomorkodni, de letagadhatatlan. „A bezzeg az én időmben” mentalitással nem megyünk semmire, ez már bebizonyosodott.

A magyar folklór rendkívül sokszínű. Egy ilyen műsorban, mint a Páva mennyire lehet alaposan és részletesen bemutatni, mennyire lehet teljes körképet adni?

Semennyire, de a hatására elindulhat valaki, valahol a szélesebb körű érdeklődés irányába. Vagy hatszázezer különböző dallam-, lépéstípust különböztet meg a szakirodalom a Kárpát-medencében, ennek feldolgozásához egy nonstop csatorna sem lenne elegendő felület. Mondjuk egy háttérműsornak örülnék, hogy a zsűritagok, mentorok, versenyzők által felvillantott etnográfiai háttér részletező lehetőséghez jusson. Nem unatkozna senki, azt garantálom!

A magyarság hagyományainak újjáélesztése egy kollektív jelenség, míg a tehetségkutató műfaj egyik legfőbb sajátossága, hogy az individuumra koncentrál, egyéniségeket keres. Nem szül ez a kettősség némi feszültséget?

Tán ebben a kettősségben rejlik bája, s ereje egyaránt! A reneszánsz kor anno katalizálta a térség, addig sok nemzetiségében is egységes formakultúráját; a nyugatról jött áramlatok a gazdasági, társadalmi változások mellett, értelemszerűen az önkifejezésre is hatást gyakoroltak. Individuálissá vált minden alkotó tevékenység, így a tánc és a zene is. Ugyanakkor – az egymásrautaltság, az átláthatóság okán – megőrizte a közösségi lét elemeit, és ez az a bizonyos plusz, amitől tátott szájjal nézik a világ minden pontján e népi műremekeket. Sporthasonlattal élve, ilyen nincs, és mégis van! Végül egy ezredéves hagyományból fogjuk megtanulni, hogy a világ állandóan változik. Ha másért nem, hát azért, mert forog. Jó, ha megtaláljuk benne az origót.

Olvasson tovább