Tebenned bíztunk eleitől fogva: nagyon sokan féltik a magyar nyelvet...

Nagyon sokan féltik a magyar nyelvet. Félthetik is. Kis hazánkban azért, mert rettenetesen romlik, határainkon túl azért, mert elvész. Most két olyan emberrel beszélgetünk, akik egészen más utakon, de ugyanezt a bajt szeretnék orvosolni. Méghozzá nem félelemmel, hanem hittel. Dr. Madarász Imrénével és Vetési Lászlóval beszélget Fekete Ágnes.

„Lovakat és harci kocsikat, tekintélyes sereget küldött Arám királya Elizeushoz, Dótánba. Éjjel körül vették a várost. Amikor az Isten emberének a szolgája korán reggel felkelt és látta, hogy körül vették a várost, így szólt: Jaj Uram! Mit tegyünk! De ő így szólt! Ne félj, mert többen vannak velünk, mint ellenünk. Majd Elizeus így imádkozott. Uram, nyisd meg a szemét, hadd lásson. Az Úr megnyitotta a szolga szemét, és meglátta, hogy tele van a hegy tüzes lovasokkal. Azután amikor az arámok rárontottak a városra, Elizeus így imádkozott: Uram, verd meg ezt a népet vaksággal! Meg is verte őket vaksággal, és Elizeus elvezette őket Samáriába. Ott így szólt Elizeus, Uram nyisd meg a szemüket, hogy lássanak. És akkor látták, hogy Samária közepén vannak.” (Királyok második könyve 6,14-20)

Félelmes a sötétben tapogatózni. Amit látunk, arról úgy hisszük, értjük is. Pedig a szemünk nagyon könnyen becsapható. A bűvészek jól tudják ezt. A sötétnél csak az a félelmesebb, mennyire becsaphatóak vagyunk. Az érzékeink azt a biztonságot adják: hallom, látom, értem azt, ami történt, miközben valami egészen más a valóság. Amikor így becsapnak, nem félünk, sőt szinte jóérzéssel bizsergünk, pedig ez a legfélelmesebb helyzet. Erről a két fajta félelemről szól ez a történet.

Két féle vakság formájában írja ezt le: Az egyik a tömeg vaksága, a katonáké, a másik Elizeus próféta szolgájáé. Az első eset az, amikor tehetetlenül mozog a tömeg arra, amerre mondja az adott guru, semmiféle eszköze nincsen, hogy kilógjon ebből a sorból. Nem látja csak az erőt, a politikát, a hatalom fegyvereit. Nagyon sok ember fél a gondolkodástól. Kicsinek érzi magát, bizonytalannak, és inkább megy az érzései, a benyomásai után. Pedig ez mindig odavezet, hogy előbb- utóbb az ösztöneink irányítanak, azután valami ügyes ember. Istenhez kapcsolódni nem lehet gondolkodás nélkül. Elizeus könyörög a szolgáért, hogy hadd lásson. Hadd vegye észre azt, ami a tömeg, a hatalom és a politika mögött van. Azt, hogy nem vagyunk kiszolgáltatva ezeknek az erőknek. Ott van Isten serege, amely véd minket! Olyan érdekes ebben a történetben, hogy Elizeus szolgáját az győzi meg, azért veszíti el félelmét, mert látja Isten lovasait, haderejét – ezek a láthatatlan katonák mégsem kezdenek el hadakozni. Nincs semmiféle gyakorlati jelentőségük. A lényeg inkább az a különbség, ami az emberek tudatában van: Az egyik meglát valamit, amit másik nem, és ő ezzel az erővel él.

Emlékszem, amikor úgy magyarázták nekünk az iskolában a vallást, hogy az ősember meglátta a villámot, mivel nem ismerte, félt tőle, és ez az érzés alkotta meg benne a hitet, a természeti jelenségek istenné lettek. Tehát a vallás félelemből és tudatlanságból eredő pótszer. Én inkább úgy gondolom, hogy létezik egy látható és egy láthatatlan világ. Az emberi lét határain vannak azok a kapuk, amelyek valamit nyitogatnak bennünk a láthatatlan, érzékszerveinkkel el nem érhető határ felé. Ilyen határ az ismeretlenség és a félelem, amelyek sokszor valóban összefüggenek. Amikor egy nem ismert helyzet előtt állunk, félünk. Latolgatjuk magunkban a lehetőségeket. De a félelem egyfajta szelep is bennünk, amely megmutatja saját korlátainkat, és kinyithat egy másik világra, egy másik erőtérre, ahonnan nézve nem félelmes a mi világunk. A félelmes helyzetek ilyen billegések: rábízom magam jelképesen a szelep túloldalán levő világra, képes vagyok elengedni magam, vagy pedig felfúvódom, és magam leszigetelve egyedül megküzdök a félelmetes helyzettel. Ez időnként működik is, de sokszor egészségtelen zárvánnyá lesz bennünk. Jézus, a mikor élete legfélelmesebb helyzetében volt, halála előtt, mintegy megnyitotta lelkének ezt a mély szelepét. Érezte a maga akaratát, mégis azt kérte, hogy ne ez teljesüljön.

Isten által másként látjuk ezt a világot is! Nem a félelem nagyítóján keresztül, hanem a védettség érzetén keresztül. A félelmes pillanatokban erre a látószögváltásra van szükségünk! Hogy meglássuk, valójában Isten ölelése tartja egybe ezt a világot! Ámen.

Hallgassa meg!

Tebenned bíztunk eleitől fogva – Kossuth – szeptember 17., szerda, 13:30

Korábbi adások >>>

Olvasson tovább