Az adásban Kemény Endre emlékezik nagyapjára, Kemény Jánosra, aki éveken át marosvécsi birtokán adott helyet az erdélyi Helikon íróinak találkozójához.

Bedenkovics Péter pedig azt mondja el, hogy közel kétszáz társával készül a Japánban tartandó dzsemborira, a cserkészek világtalálkozójára.

Fekete Ágnes áhítata:

„És odamenvén Illés az egész sokasághoz, monda: Meddig sántikáltok kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek őt; ha pedig Baál, kövessétek azt.” Királyok első könyve 18,21

Egyik kedvenc mondásom a következő: kétféle ember létezik, aki kettéválasztja a világot, és aki nem. Azért tetszik nagyon ez a lehetetlenséget állító mondat, mert a mai korszakunk egyik fő gondjára mutat rá. Talán a számítógépes logika is idevezetett, vagy az, hogy annyira gyereknek kezel minket ez a fogyasztói társadalom, de állandóan kettős rendszerbe kerül bele minden. Nemrég láttam egy képekből álló sorozatot is erről a világhálón. Ott a két térfél: az egyik oldalon egy csokoládé törve, a másikon harapva. Következő kép: becsavarja a szalvétába a villát vagy csak úgy odateszi. Majd: kávét iszik vagy teát, szóval csupa „nagyon lényeges dolog”. Mostanában pedig szinte mindenütt a társadalmi, szociális téren való álláspontok alapján osztják ketté a világot. Van, aki engedékeny, és van, aki szigorú.

Nyilvánvaló, hogy a kettősség alaprendszere ennek a világnak. A sötétség és a világosság mintájára nagyon sok minden pólusokban helyezkedik el az életben. De érdemes odafigyelni, hogy a természetben ezek a kettősségek mindig különböző természetűek. Példának vehetjük a hideget és a meleget. A hideg legfeljebb mínusz 273 Celsius fok lehet. A meleg viszont elvileg a végtelenségig nőhet. Vagy vegyük a fényt. A sötétség mérhetetlen, csak a fényt tudjuk mérni. Tehát nem úgy van, hogy egy hosszú egyenesen mehetünk balra, a mínuszok irányába vagy pedig jobbra a pozitív irányba, és a kettő között csak az a különbség az etika nyelvén, hogy rosszat vagy jót teszünk. Nem két elképzelt halmaz között inog az élet. Ez egy óriási becsapása a mai tömegtájékoztatásnak. Még prédikációkban is hallom néha: kétféle ember van: Aki Krisztus útján jár, az jót tesz, jól él, aki pedig nem, az rosszat tesz. Valószínűleg erre a gondolatra mondhatta Jézus azt, „hogy legyetek a ti mennyei Atyátoknak fiai, a ki felhozza az ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ad mind az igazaknak, mind a hamisaknak.” (Mt 5,45) Vannak jók és gonoszok. Vannak dolgok, amik fájnak, és amik örömöt hoznak. Ez így van. De mégsem fekete-fehér ez a határ. Isten irgalmából nézve teljesen másként fest minden. Ő nem parcellázta fel a világot két részre, hanem egyben lát mindent, és sokszor a jóból rossz lesz, a rosszból pedig jó.

Nem érdemes azon fáradoznunk, hogy minél pontosabban létrehozzunk egy bináris, azaz kettős rendszert, amiben megértjük a világot, és mindent bedobozolhatunk. Ez a besorolás nagyon távol áll a jézusi mércétől. És ott csenghet a fülünkben a próféta mondata is: „meddig sántikáltok kétfelé?” A bizonytalankodó, szívükben el nem kötelezett embereknek mondja ezt. Mert nem ez az érzés az alapja annak, hogy ennyire fel akarjuk osztani a világot? Nem vagyunk biztosak abban, hogy Isten az Úr. Az emberi lélek alapvető megosztottságát használja ki ez a világ, elbizonytalanít, folytonos választás elé állít buta és kicsinyes dolgokban. Majd miután ötszáz ilyen nevetséges kérdésben döntöttem, megosztott lelkem nem lesz képes az egyetlen Isten egyetlen szeretetére hangolódni. Aztán legfeljebb odadobom a választ: teljesen mindegy. Lehet erre is és arra is sántikálni, fogadjuk el egymást. Mégis marad a kérdés: „Meddig sántikáltok kétfelé?” Nincs „is” válasz. Nincs két út. Nem az eső és a szárazság a kérdés, hanem az Isten, aki ezt is azt is adja. Érdemes az egyetlen Istennek az egész világot halálosan, odaadó módon szeretető életébe belehelyezkedni. Ámen.

Tebenned bíztunk eleitől fogva – Kossuth – július 8., szerda, 13:30

Korábbi adások>>>