Egyéb

Tebenned bíztunk eleitől fogva: Szó – Láss – Szabadság

Adásunkban Szabó Dóra a Szó – Láss – Szabadság elnevezésű interaktív kiállítást, Borzsák Enikő pedig a pócsmegyeri iskolatörténeti tárlatot mutatja be. Horváth Mariann a vajdasági Módoson tartott anyanyelvőrző táborról számol be.

Hallgassa meg!

Fekete Ágnes áhítata:

„Oh ha tudnám, hogy megtalálom őt, elmennék szinte az ő székéig. Elébe terjeszteném ügyemet, számat megtölteném mentő erősségekkel. Hadd tudnám meg mely szavakkal felelne nékem; hadd érteném meg mit szólna hozzám. Vajon erejének nagy volta szerint perelne-é velem? Nem; csak figyelmezne reám!”  – Jób könyve 23,3–6

Nagyon szeretem Jób könyvének ezt a néhány mondatát. Egy igazi ima. Van benne panasz, van benne kétely, van benne remény, de főleg az egész arról szól, hogy valaki valakivel kapcsolatba akar lépni. Mert az imádságnak ez az igazi lényege. Tele van az életünk földi kapcsolatokkal, emberi eszközökkel. Segédeszközökkel. Állandóan támpontokat keresünk. Az ima egy mennyei támpont. Egy földön túli kapocs.

A legtöbb ember valamiért imádkozik. Azért, hogy… Pedig az ima azért van, mert… Egyszerűen kapcsolatba kell lépnem valamivel, valakivel, aki és ami nem én vagyok, hanem meghalad engem. Az ima egy összefüggés és nem módszer. Szerintem mindenki volt már olyan élethelyzetben, hogy egy emberrel nem találta a hangot. Van, amikor semmilyen szó nem képes átívelni két ember között. Minden csatorna bedugult. Anya és gyereke között, vagy munkatárs és főnök között. Vízszintes irányban nem hatnak a szavak. Már annyira elkoptak, annyira sok mellékértelem tapadt hozzájuk, hogy használhatatlanok. A bennünk szunnyadó hit ilyenkor mondhatja ezt: szavaidat ne a másikhoz, hanem Istenhez küldd el! Hidd el, hogy ő képes visszahullatni azokat arra, akinek szánod. Elmegyek Isten székéig, és ott helyezem el szavaimat, hogy majd onnan visszahulljanak.

Isten megértésének az eszközévé tud válni az, hogy mi emberek sokszor ennyire nem értjük egymást. Ezzel megtanulhatjuk azt, hogy igazából csak térben lehet kommunikálni. Tehát egyszerre felfele és egymás fele. És van olyan helyzet is, amikor csak a felfelé irányuló szál marad meg. Hihetünk abban, hogy az is megtart egy-egy földi kapcsolatot. A Jelenések könyvében olvashatjuk, hogy Isten trónjánál ott van huszonnégy vén, akiknek a kezében füstölő van, és ez a füst a szentek imádsága. Az ima füst. Nem nagyon látjuk, nem tudjuk pontosan hova tart, egyfajta titokzatosságban küldjük el Istennek, de egészen biztos, hogy ahol füstölnek, ott előbb utóbb mindenki megérez valamit a környezetben. A fölfelé küldött áldozat itt lent is érződik. Az ima valami sűrű kapcsolatban lét, Isten felé irányuló önátadás, ami jó illata a környezetünknek is.

Sokszor a gondolataink jelentenek nagy akadályt. Mert az ima nem az eszünk által történik. Nyilván a gondolataink is részt vesznek benne, de alapvetően nem az értelmünkből ered az Istennel való kapcsolatunk. Az imádságot nem lehet ésszel begyakorolni. Megfigyelni lehet. Ahogyan a gyerekek tanulnak: tapasztalják azt, amit a szülők tesznek, és szeretnék utánozni. Nem lehet akadémikus módszerekkel megtanulni az imát. Maga az imatapasztalat tanít imádkozni. Meglátjuk azt a valóságot, amelyben nem a hatékonyság, nem az erő az úr. Így élhetjük át azt, hogy Isten tartja a vállán a világot, és nem mi. Ha imádkozunk, akkor megtanuljuk vele, térben látni a világot. Nem az én erőlködésem vezet előre, nem én verem a hidat a másik felé, hanem Isten ad mindent, benne találom meg az élet nyitját. Mi mindig szeretnénk valamit még tenni. Ha hiba van, akkor még jobban tenni és tenni. Az imádság arról szól, hogy lenni kell. Az ő látószögében lenni, és akkor a tetteink a helyükre kerülnek. Ezt adja meg Isten! Ámen.

Tebenned bíztunk eleitől fogva – Kossuth – augusztus 19., szerda, 13:30

Korábbi adások>>>

(Fotó: Csillagpont ifjúsági találkozó – //csillag.reformatus.hu)

Videó ajánló

Olvasson tovább