A Tebenned bízunk… következő, november 25-i adásában:

Fekete Ágnes beszélget az Írországból érkezett Ivan Pattersonnal, aki Budapesten tanít a Református Teológián. Zsiga Zsolt az észak-magyarországi cigánymisszió egyik munkatársa beszél az életéről.

Fekete Ágnes áhítata:
„Ki vezérelte népét a pusztában; mert örökkévaló az ő kegyelme. Nagy királyokat vert le; mert örökkévaló az ő kegyelme.” Zsoltárok könyve 136,16-17

Az idővel állandóan bajlódunk. Nincs olyan ember, aki ne szeretne az élet egy-egy órájánál letáborozni. Jó lenne beletuszkolni az adott időbe minél többet, ahogyan bő inget tűrtek régen a gatyába. De az Isten valahogy az időben tanítja meg nekünk leginkábba türelmet. Mintha Isten szeretné az időt. Mintha az idő lenne az Ő iskolája. Ő nem versenyfutásnak látja az időt, hanem a türelem iskolájának. Valaki egyszer azt mondta, azért szereti az Ószövetséget, szemben az Újszövetséggel, mert a régi történetekben mindig van idő. Az Ószövetség lapjain úgy suhanunk át egy-egy rövid soron, hogy eltelik közben száz év, de észre se vesszük. Nemzedékek váltják egymást, egyre nagyobb a gonoszság, de Isten csak tűr és tűr. Az Újszövetségben viszont mindenki siet. Állandóan azt olvassuk, hogy kevés az idő, jön már az Úr.

Mert Isten ideje ilyen pulzáló jellegű. Ezt fejezi ki nagyon szépen ez a zsoltár. Hirtelen tesz valamit, szétválaszt, lecsap, felemel, mert örökkévaló az Ő kegyelme. Mintha sok-sok homokórát látnánk egymásra téve, amelyek időnként megfordulnak. Egyszer kitágul az örök kegyelem, egyszer pedig összeszűkül. Az Isten világának ideje nem egy számlapos óra kattogásához hasonlítható. Nem úgy van, hogy 1, 2, 3, 4… és aztán egyszer majd elérkezünk a végtelenhez. Vagy egyszer elvágják a számegyenest, és kezdődik egy másik. Inkább valami nagy tágulás és szűkülés az Ő ideje. És ha ezt látjuk, ha ebben megtanulunk élni, akkor megtanuljuk a türelmet is.

Én sokszor belepörgök egy-egy feladatba. Jár az agyam az elkezdett gondolatmenet szerint, és képtelen vagyok onnan kizökkenni. Mint egy forgóhinta fogantyúját, úgy fogom saját gondolataimat, és ha bárki szól hozzám, azt érzem, hogy kibillent abból, ezért türelmetlen vagyok. Máskor felforr az agyam, mert a családban valaki nem teszi azt, amit megígért, vagy csúnyán beszél, és türelmetlenül követelem tőle a tiszteletet és a megértést. Az ember így is, úgy is önmaga körül kezd el forogni ilyenkor, és pitiáner, kicsinyes, törpeproblémákkal foglalatoskodó emberré válunk, amikor türelmetlenek vagyunk.

Toporgok az orvosi rendelőben, tudom, hogy otthon várnak, és rettenetes ideges leszek, mert nem tudok otthon segíteni a leckében, és nem lesz vacsora sem. Felesleges, elpazarolt időnek érzem a sorban állást. Néha szeretnénk, ha azok a kis időszeletek, amiket kaptunk a lehető legpontosabban összeállnának úgy, ahogy a puzzle játékban. Az idő pulzálása viszont arra tanít meg, hogy Isten nem így látja az időt. Nála van reggel, aztán este, és jön egy másik nap, egyszer rámutat az örökkévalóra, másszor pedig az orrunkig sem látunk. Nincs felesleges, nincs jó és rossz idő, hanem hullámok vannak, amik mindent magukkal visznek. Mi azt tapasztaljuk, hogy elmegy a tékozló fiú, Ő viszont ott vár elmenetelkor is a kapuban, és szemével már a hazatérőt is látja. Mi a szenvedő Krisztust látjuk, Ő a Fiát adta értünk. Mi a halált tapasztaljuk, Ő a feltámadást hozza el.

Advent előtt állunk, Krisztus eljön, és mi felé tartunk. Az, ahogyan Isten felé lépéseket teszünk, ahogyan meglátjuk az Ő várakozását, az bennünket türelmessé formál. Ezt adja meg Isten! Ámen.

Tebenned bízunk eleitől fogva – Kossuth – november 25., szerda – 13:30

Tovább a műsoroldalra >>>