A hét zeneműve

Johann Sebastian Bach: 21. kantáta, „Ich hatte viel Bekümmernis”

Bach egyik legismertebb egyházi kantátájának, a 21. sorsámú Ich hatte viel Bekümmernis című nagyszabású kompozíciónak a pontos keletkezéstörténete a mai napig bizonytalan és rejtélyes. A címlap „per ogni tempo” megjelölést mutat, azaz bármikor előadható, nem az egyházi év egy meghatározott ünnepére íródott. Egy Bach kezétől származó dokumentum szerint 1714-ben, a Szentháromság ünnepe utáni 3. vasárnapon előadták Weimarban. Eszerint a kantáta a weimari időszak terméke, noha az 1714-es esztendő nem jelenti feltétlenül a komponálás évét. Bach később ismételten elővette a művet, Köthenben, sőt Lipcsében is, tehát önmaga által is értékelt és becsben tartott alkotásról van szó. A lipcsei előadások alkalmával különféle változtatásokat eszközölt a partitúrán. Ez a tény ad okot a feltevésre, hogy a terjedelmes, 11 tételből álló, két nagy részre osztott ciklikus kompozíció esetleg későbbi hozzákomponálások, újra-rendezések során nyerte el végső formáját.

Az Ich hatte viel Bekümmernis, mint ezt címe is jelzi, Bach egyik legsötétebb, legtragikusabb hangvételű kantátája. Ha az említett weimari előadás egyházi éven belüli időpontját célzatosnak tekintjük, akkor a Szentháromság ünnepe utáni 3. vasárnapra rendelt írások közül a Péter apostol leveléből idézett Szentlecke szövegével hozhatjuk kapcsolatba a mű hangulatát és szövegválasztását. Az olvasmány így szól: „Alázzátok meg tehát magatokat az Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket a látogatásnak idején, minden aggodalmatokat őreá bízván, mert neki gondja van rátok.” Nem feltétlenül szükséges azonban az előírt igehirdetés inspirációjában keresnünk a mű hangvételét, hiszen a sötét tónus, a földi szenvedés végtelenségének kifejezése Bach zenei univerzumának egyik alapvonása, és éppen a kantáta műfajában, amelynek keretében a Húsvét misztériumát is a Christ lag in Todesbanden korálkantáta tragikus mélysége ünnepli.

A 21. kantáta fő pillérei a kórustételek (szám szerint négy), amelyek bibliai szövegre íródtak. A mű címét adó nyitó kartétel a 94. zsoltár 19. versére épül, magyar fordítása a következő: „Ha a szívben felgyülemlik a gond, vigasztalásod felvidítja a lelkem.” A két szövegsorba foglalt érzelmi kontraszt természetes keretet kínál a zenei megfogalmazásnak. A hangnem és a tempó megkülönböztetésének elemi szintjén túl a karakter és a kompozíciós technika ellentéte jelzi a Bach-i nagyságrend mértékét.

Az I. részt záró 6. kartétel a 42. zsoltár 12. versét választja szövegül: „De miért vagy szomorú, lelkem, és miért háborogsz? Remélj Istenben és majd újra dicsőítem, mint arcom felderítőjét és Istenemet!” A Bach-kantáták tudós elemzője, Alfred Dürr szerint a 21. kantáta kórusainak az egymást követő részekből álló szerkezete motetta-hatást tükröz; a 6. tételt ugyanő „fantázia és fúga” modellhez hasonlítja. A tétel texturális szerkezetét három faktor, szólóhangok, kórus és hangszeregyütes kombinálásával, azok folytatólagos és egyidejű alkalmazásával építi fel Bach. A nyitó homofon szakaszt szólókvartett intonálja, majd a kórus válasza után szabad imitatív kar-polifónia indul, amelyet a vonósokból és oboából álló hangszeres szólamok figuratív módon ellenpontoznak. A tétel második része pompás felépítésű fúga, a következő rendben történő fokozással: a négy szólóhang expozíciója után a vonósok veszik át a témábalépéseket vokális szólamok nélkül, majd a hangszerekkel erősített kórus lép előtérbe, és utolsónak a teljes együttes diszkantjaként az oboa szólaltatja meg a fúgatémát, ami aztán a végkifejlethez vezet.

A négyszólamú vokális anyag szóló–tutti megosztása, mint a formai és texturális tagolás drámai eszköze, a fennmaradó két kórustételnek is sajátja. A „Sei wieder zufrieden” kezdetű 9. tétel ezenkívül koráldallamot épít be a zenei anyagba. Szöveg szempontjából ez bibliai és koráltextus egyidejűségét eredményezi; a zenei formát pedig a Bar-formájú korál két strófájának elhangzása, azaz egy megismételt AAB szerkezet határozza meg. A zsoltárszöveg (116. zsoltár, 7. vers) megbékítő szavai – „Lelkem, nyugodj meg újra, mert az Úr jót tett veled” – egyenlő értékekben mozgó, skála-szerű dallamban öltenek testet.

Az 1. korálstrófát tartalmazó első rész szólóhangokon, pusztán continuo-kísérettel hangzik el; a koráldallamot a tenor szólam énekli.

A 2. strófa apparátusa hatalmasan megnövekszik. A szólóhangokat kórus váltja fel, és minden egyes szólam hangszeres megerősítést kap: az oboával társult 1. hegedű, 2. hegedű, brácsa és fagott mellé még egy-egy harsona is csatlakozik. Alfred Dürr információja szerint a 4-tagú harsona-együttes egy 1723-as lipcsei előadás alkalmával került a partitúrába.

Mielőtt a zárókórus elemzésére térnénk, a teljes mű érzelmi vonalának és koncepciójának áttekintése érdekében vissza kell kanyarodnunk a korábbi szóló-tételekhez. A recitativókat, áriákat és duetteket tartalmazó hat tétel valószínűleg Salomon Francknak, a weimari kantáták szövegírójának a verseire készült. A kantáta egész I. részét meghatározó sötét, gyötrődő hangvétel szól a szoprán-áriában, és a tenornak szánt recitativóban és áriában. A „Seufzer, Tränen, Kummer, Not” kezdetű, híresen szép 3. ária szövegfordítása így szól: „Sóhajok, könnyek, gond, szükség, fájdalmas vágyakozás, félelem és halál marják elszorult szívemet.” Az énekszólam és az oboa dialógusa Bach legexpresszívebb megnyilatkozásainak egyike.

A következő recitativo, csakúgy mint a II. rész recitativo tétele, vonósokkal kísért, azaz accompagnato típusú. Szavai a magáramaradt ember szemrehányásig fokozódó könyörgését fejezik ki: „Miért fordultál el egészen tőlem, Uram, szükségemben, szorongattatásomban és csüggedésemben? Nem ismered gyermekedet? Nem hallod azok panaszát, akik Hozzád igaz kötelékkel kapcsolódnak? Te voltál örömem, és kegyetlen lettél hozzám! Mindenütt Téged kereslek és kiáltlak, de mintha nem akarnál tudni fájdalmamról.”

A kapcsolódó áriának szinte minden szava szófestés, drámai megjelenítés; a könyörgés itt kétségbeeséssé sötétül. A vonóskíséret és az énekszólam szakadatlan mozgása könnyek árját fejezi ki.

A középrész feldúlt mozgalmasságát a következő szövegsorok magyarázzák: „Vihar és hullámok taszítanak, a bánattenger szívet-lelket gyengít, árbóc és horgony megtörni készül! A mélybe süllyedek, ahol a pokol torka tátong.”

A soron következő 6. kórustétel a mű kezdő hangnemében, c-mollban zárja az I. részt.

A II. rész fokozatosan megnyugvó és derűlátó horizontja nagyon is tipikus példája a kor lutheránus érzületének és vallásfilozófiájának, amely Bach vallásos kompozícióinak is fundamentuma. A mélybe szegzett fej és szem lassan felemelkedik, míg örömteli sugárzását az égi jutalom biztos reményében el nem éri. A 21. kantáta is ezt az utat járja be, a II. rész dúr-régióin át a befejezés C-dúr jubilációjáig. A Seconda parte-t nyitó recitativo és duett a lélek és Jézus párbeszédét fogalmazza meg, kissé naiv, de a kor gyakorlatát tekintve megint csak nem szokatlan formában. A Mester biztató, ígérő szavai erőt öntenek a csüggedő lélekbe.

A koráldallamot tartalmazó egyetlen kartétel után következő tenor-ária már örömmel és odaadással teli: 3/8 metruma és mozgásformája az élénk passepied tánctípus családjához tartozik. „Örvendj lélek és szív, enyhüljön bánat és szűnjön a fájdalom, sóhajaim ujjongássá változzanak! A szeretet és vigasztalás tiszta gyertyája ég a lélekben, mert Jézus égi boldogsággal gyógyít.”

Így érkezünk el a zárótétel Allelujával ünneplő dicsérő énekéhez, amelyet trombiták és üstdobok fénye is emel. A szöveg ezúttal a Jelenések könyvéből (5. fejezet, 12.-13. vers) idézi a következő mondatokat: „Méltó a Bárány, akit megöltek, hogy övé legyen a hatalom, a gazdagság, a bölcsesség, az erő, a tisztelet, a dicsőség és az áldás! A trónon ülőnek és a Báránynak áldás, tisztelet, dicsőség és hatalom örökkön-örökké!” Rövid „Grave” bevezetés után a hatalmas fúga, fokozatosan bővülő apparátusával és hangzásával, az I. részt záró kórus felépítésének koncepcióját követi. A lapidáris egyszerűségű fúga-téma C-dúr stabilitása csaknem száz évvel később, Haydn oratóriumainak zárókórusaiban is tovább él.

Videó ajánló

Olvasson tovább