A hét zeneműve

Liszt Ferenc: A bölcsőtől a sírig

1881-ben, 23 évvel a legutolsó szimfonikus költemény, a Hamlet után, a 70 éves Liszt Ferenc még egy művet komponált a maga alkotta új műfajban. Egy tizenharmadikat. Kapcsolódik az előző 12, még weimari működése idején írt szimfonikus költeményekhez annyiban, hogy ez is külső inspirációra utaló címet visel, a bizonyos eszmei programot követő szimfonikus formában készült. Valamint abban, hogy szerzője kevés és visszatérő, a mű egységét biztosító témával dolgozik.

Különbözik a partitúra – már felületes ránézésre is – az előző szimfonikus költeményektől abban, hogy míg azok egyetlen tételből állnak, ez három, világosan megkülönböztetett, szünetekkel elválasztott, címmel ellátott tétel egysége.

Az I. tétel: A bölcső. A II.: Küzdelem a létért. A III.: A sírhoz: a túlvilági élet bölcsője. Ennek ellenére a mű összefüggő, tematikusan egységes kompozíció, s a három tétel időtartama összesen nem több 16 percnél.

Lényegesebb módon különbözik az ötvenes évekbeli szimfonikus költeményekétől a program. Míg az élete delén alkotó Liszt Ferenc hősök küzdelmét, megdicsőülését ábrázolta, itt ez a „létért való küzdelem” epizód csupán a bölcső és a sír között. Ezt a művet olyan, idős mester írta, aki maga túljutott már a küzdelmeken, s elsősorban a síron túl, a maga vallásos meggyőződése szerinti túlvilág felé tekint. A külső inspiráció forrása egyébként képzőművészeti: Zichy Mihálynak egy hasonló című, nem különösebben jelentős tollrajza.

Még lényegesebb vonásaiban különbözik a negyedszázaddal korábbi szimfonikus költeményekétől a zenei nyelv, a stílus, mely – kivált a két szélső tételben – a legkésőbbi, a legmodernebb, legérdekesebb Liszt-művekével közös. Azokéval, amelyek már lényegükre egyszerűsödtek, s amelyekben minden hangnak, hangsúlynak, szünetnek jelentősége, szerepe van.

A sorsa is ezekkel közös: alig játsszák. De míg a kései zongoraműveket egy-egy lelkes zongoraművész itt-ott műsorra tűzi, Liszt öregkori szimfonikus költeményét sajnos szinte sohasem szólaltatják meg. Pedig éppen azért érdemelne megkülönböztetett figyelmet, mert Liszt 1880 után már alig komponált zenekarra.

Monográfusa, Peter Raabe, még ősbemutatójáról sem tud. Milstein szovjet kutató szerint Pétervárott zajlott le, 1884-ben, a régi időszámítás szerint február 27-én, Balakirev vezényletével. Az I. tétel azonban már ennél korábban is elhangzott: Rómában, Liszt 70. születésnapján, 1881. október 22-én. A német követ rezidenciáján, a Kapitóliumon levő Palazzo Caffarelliben. A koncert déli ½ 3-kor kezdődött, s egyszersmind egy újonnan alakult olasz kamarazene-együttes, a Società del Quintetto első nyilvános fellépése volt. Lelke: Liszt tanítványa, Giovanni Sgambati – ő volt a zongorista. A vonós szólamokat Tito Monachesi (1. hegedű), Enrico Masi (2. hegedű), Romolo Jacobacci (brácsa) és Ferdinando Furino (cselló) játszotta. A műsoron A bölcsőn kívül még Schubert-, Schumann-, Sgambati-kamaraművek szerepeltek. Liszt kompozícióját az eredetinél is egyszerűbb hangszerelésben, a két hegedűs és a brácsás szólaltatta meg.

Ritka ünnepi tiszteletadás volt ez a római születésnapi hangverseny az idős mester élete végén. A La Palestra musicale című római lap 1881. október 31-i számában, így számol be róla: „Nagy tükör előtt, a terem bal oldalán, egzotikus növények között szembeötlött Liszt babérral övezett mellszobra. Alighogy személyesen is megjelent a követ úr őexcellenciájának oldalán, a közönség felállva, tapsolva ünnepelte. A zongoristák királya megindultan fogadta a sikert.” „Olvasóink tudják – folytatódik a cikk – , hogy Liszt új szimfonikus költeményt írt, A bölcsőtől a sírig címmel, amelyet barátja, Zichy gróf tollrajza ihletett. Nos, ez volt a legjobb alkalom a bemutatására. Valóban, előadták egy részét: A bölcsőt. A hallgatóság, mintegy azt kívánva Lisztnek, hogy még sok október 22-ét ünnepeljen, mielőtt A sírhoz ér, megismételtette A bölcsőt. Bárcsak mielőbb hallhatnánk a teljes művet.” Hogy erre Rómában sor került-e, még nem sikerült kinyomozni. Nem valószínű.

A mű I. tétele: Andante, C. Címe: A bölcső. Kivételesen finom szövésű és hangzású darab. Minden tekintetben rendkívül takarékos eszközökkel él. Hangjának hordozója két szordinált hegedű és brácsa. Ennél mélyebb szólam nincs is, ezáltal az egésznek lebegő jellege van. A vonósokhoz társuló két fuvola és ad libitum hárfa – amelyek az ősbemutatón elmaradtak – csak színező jellegűek. A dinamikai előírások: p, dolce, dolcissimo. A hangnem – mint a kései Liszt-művek jó részében – alapvetően egyházias-modális karakterű, bizonyos kromatikus színezéssel.

Tematikája is gregoriános típusú: rendkívül egyszerű, szűk járású motívumokból szövődik. Mindössze kettőből. Az egyik a brácsaszólamban vonul végig; állandóan ismétlődő, bizonyos bölcsőszerű ringást sugalló ritmusban; hangközei – ugyancsak Liszt kései stílusát jellemző módon – szűkülnek és tágulnak. A felső szólamokban, terc-párhuzamokban jelentkező anyag, a „főtéma”, később variálódik, triolás mozgású dallammá bomlik:

A tétel közepe táján: távolra modulálással s a hangszerelés sűrítésével ér el a csúcspontra. Ettől kezdve a hangszerelés ismét megvékonyodik, a mozgás lelassul. A kései Liszt-darabok jellegzetes, „elmagányosodó”, „perdendo”, semmibe vesző befejezésével ér véget A bölcső: az önmagára maradt brácsaszólamban hangzik fel a dallammá kiegészülő kísérőmotívum:

A középső, a kontraszt jellegű gyors tétel, a „Struggle for Life”: Agitato rapido, szintén C. Nagyzenekar szólaltatja meg az izgatott, szenvedélyes küzdelmet jelképező darabot. Programjában, szerkezetében, erősen kromatikus harmonizálásában, rezekkel, cintányérokkal dús hangszerelésében leginkább ez kapcsolódik a régebbi Liszt-stílushoz.

Két témából szövődik. A főtéma heves, gesztus jellegű, unisono vonós-képlet:

Triolás mozgású folytatása szerves rokona az I. tétel triolás dallamának:

A 2. téma ellentétes, nyugodtabb, „nobilmente cantando”, vagyis nemesen éneklő. Dúr-dallama, fafúvós hangzása kicsit Beethovenre emlékeztet. Álló, ún. orgonapont basszus felett szólal meg. Ám a kürtökön közben felhangzik a szignálszerű főtéma:

Liszt elég gyakran él azzal a szerkesztési technikával, hogy egész részeket feljebb vagy lejjebb tolva megismétel. Itt is ezt teszi: nagymásoddal magasabbról kezdve ismétli a tételből eddig elhangzott 45 ütemet.

Ezután kezdődik mintegy a kidolgozás, a tétel legfeszültebb, legsűrűbb szakasza, a teljes nagyzenekaron, a kétféle téma szimultán szövéséből, maximális hangerővel.

A befejező szakasz – amolyan kódává szélesedő visszatérés-féle – már csak egyedül a főtémából épül. A befejezés azonban korántsem szokványos: a tétel magányos, elcsöndesedő timpani-szólóval zár! Érdemes megfigyelni előtte az egészhangonként felkapaszkodó motívumocskát is:

A zárótétel: Moderato quasi Andante, ismét lassabb, ez is C metrumú. Címe: A sírhoz: a túlvilági élet bölcsője. Ez a legérdekesebb, a legkifejezőbb. Hangszerelésében is legváltozatosabb, legszínesebb, bár sehol sem vastag. Fájdalmasan kezdődik, de kicsengése megtisztult, éterien átszellemült.

A kései Liszt-stílus több fajta egyéni harmóniai jellegzetessége megtalálható itt. Mindjárt az elején az oktávot nagymásod – nagyterc – nagymásod lépésekre osztó, és Lisztnél mindig félelmetes, démoni jelentésű motívum hangzik fel, „dolente”, fájdalmasan, klarinétokon, fagottokon, bőgőkön:

A következő szakasz: a négyeshangzat-akkordok, a panaszos-kromatikusan ereszkedő felső szólam, a vonósokhoz társuló angolkürt – klarinét – fagott színe mind Wagner Trisztánjára emlékeztet, de harmóniái annál érdesebbek:

Az 56. ütem után a kezdőképlet úgy változik meg, hogy struktúrája kismásodok közrefogta kistercből áll – , s így a Liszt által kedvelt magyar- vagy cigányskála egy szeletkéjét hangoztatja:

Videó ajánló

Olvasson tovább