A hét zeneműve

Arcangelo Corelli: Concerto grossók op.6 (No.4. D-dúr, No.8. g-moll, No.12. F-dúr)

Corelli művei hat opus-ban láttak napvilágot. Egy-egy opus tizenkét darabból áll. Ezt a hetvenkét művét fogadja el a zenetudomány hitelesnek.

Az 1681 és 1694 között megjelent első négy opus triószonátákat tartalmaz. Az opus 5 – utolsó darabjával, a híres La Follia variációkkal – basszus szólammal kísért hegedűszonáták gyűjteménye. Megjelenésük kelte: 1700. Végül az opus 6., a tizenkét concerto grosso, egy évvel Corelli halála után, 1714-ben került kiadásra Rómában.

Ez utóbbi évszám ne tévesszen meg senkit! Corelli kortársai közül a vele éppen egyidős német Georg Muffat – aki az első német concerto grossókat írja –, vagy a néhány évvel fiatalabb olasz Giuseppe Torelli – aki a concertónak, a szólókoncert irodalmának lesz kezdeményezője –, valóban esztendőkkel előbb publikálják concerto grossóikat. De éppen Muffat, aki az 1680-as évek elején Itáliában járt tanulmányúton, tudósít arról, hogy Corelli concerto grossói már abban az időben nagy sikert arattak Rómában.

Hogy Bach mikor ismerte meg Corelli műveit, nem tudjuk biztosan. Lehetséges, hogy már első weimari tartózkodása alatt, 1703-ban, de az bizonyos, hogy 1708 és 1717 között, mint a szász-weimari herceg muzsikusa, játssza a Corelli opusokat is. Bár átiratokat a concerto grossókból, ahogy Vivaldi concertóiból, nem készített, de hogy művészete foglalkoztatta, bizonyítja a Corelli opus 3. triószonátáinak egyik tételéből orgonára írt h-moll fúga.

A XVI. század a vokális zene, a kórusművészet virágzásának, a XVII. század – különösen utolsó harmada – a hangszeres zene addig elképzelhetetlen fellendülésének időszaka.

Corelli előtt nem született zeneszerző, aki ne komponált volna énekhangokra. Az sem volt ritka, ha a komponista egész életét a vokális zenének szentelte; nemcsak a reneszánsz korban, hanem a barokk első évtizedeiben is: Monteverdi, Carissimi, Schütz. Corelli kizárólag hangszerekre írt, és leszámítva a hagyományos kíséretet, amit billentyűs hangszerekkel láttak el, csakis vonósokra!

A hangszerek iránti érdeklődés fokozódása, a hangszerkészítés nagyszerű eredményei, a hangszeres képzés fejlődése tette ezt lehetővé, elsősorban Itáliában! A XVII. század második felétől kezdve alig akad zeneszerző, aki ne játszana kiválóan valamely vonóshangszeren, legfőképpen a nem is olyan régen még lenézett hegedűn. Corelli is hegedűs. És ezt minden taktusából kiolvashatjuk. Egyike a legelsőknek, ha nem éppen a legelső, aki a vonóshangszerek nyelvére, lírájára rátalál. Nem vokális dallamokat hangszerel vonósokra. Zenei gondolatai a vonóshangszerekből születnek.

Íme egy részlet a 8., g-moll concerto grosso Adagiójából:

Hangszeres kollégáit nem állítja különlegesen nehéz feladatok elé. Tudja, jó, ha marad tartalékban a képességekből. Mivel hangszerszerű szólamokat ír, egyes tételek, tételrészek, bár igen virtuóz benyomást keltenek, mégis könnyen játszhatók. Fehér holló az olyan tétel, mint a 11., B-dúr concerto grosso Allemanda tétele. Itt remekelhet a gordonkás.

Ezt a kényes szólamot csak egyetlen gordonkás játszotta, a két hegedűsből és gordonkásból álló szólista-csoport, az ún. „concertino” egyik tagja. Valamennyi Corelli concerto grossóban ez a trió concertál a „grosso”-val, a hangszerek zömével. Hogy a trió tagjainak olykor a tuttistáknál nehezebb feladatra kell vállalkozniuk, érthető. Ők rendelkeztek a legjobb hangszeres készséggel.

A trió általában két ütem, négy ütem vagy nyolc ütem, de gyakran már egy-egy ütem vagy ütemrész után beolvad a tuttiban. Visszhangozza a tutti zenei anyagát, vagy éppen fordítva: amit ők, a szólisták exponálnak, arra válaszol a teljes vonóskar.

Ez a hangszerelésmód, ahol a kiemelt hangszerek csak ritkán maradnak magukra, jellemző Corellire, és elhatárolja fiatalabb kortársának, Vivaldinak metódusától, aki sokkal nagyobb teret hagy a szólistáknak. Ilyen szempontból Bach Brandenburgi versenyei még közelebb állnak a Corellitől közvetlenül vagy közvetve örökölt concerto grosso típushoz, ahogy Händel concerto grossói sem születhettek volna meg Corelli művei nélkül. Bach hegedű- és cembalo-versenyei már eltávolodnak Corellitől, alapos Vivaldi tanulmányokról vallanak.

A barokk szonátához hasonlóan, a „sonata da chiesa” (a templomi szonáta) és a „sonata da camera” (a kamaraszonáta) mintájára a concerto grossónak is kétféle típusa alakult ki. A „concerto da chiesa”-ban nem találunk tánctételeket – legalábbis címszerűen megjelölve nem –, a „concerto da camera” viszont tánctételek szvitszerű sorozata.

Nyolc Corelli concerto grosso az első típushoz, az utolsó négy a másodikhoz tartozik. Corelli azonban szonátáiban is, concerto grossóiban is elegyíti a típusokat. Bár tánc címeket nem alkalmaz, a „concerto da chiesa” darabokban, tánctételeket – feltűnő nyomatékkal – annál inkább. Milyen tételt hallunk? Bizony a 7., D-dúr concerto grosso utolsó tételéről, csak hallásunk segítségével, lehetetlen volna megállapítani, hogy „templomi” concerto grossóból való.

Máskor meg a „concerto da camera” táncai közé olyan Allegro, Andante largo, Adagio jelzésű tételeket kever, amelyeknek semmi közük a táncokhoz. És micsoda Adagiókat ír! Egy évszázaddal Mozart – és vagy kétszázötven évvel Bartók – előtt példát ad arra, hogy „divertimento” kompozíciók a legsúlyosabb mondanivalót hordozó tételeket is magukban foglalhatnak.

Ez a 12., F-dúr concerto grosso Adagiója:

Vivaldi előtt a concertók, concerto grossók tételszáma majd mindig több háromnál: négy, öt, hat vagy ennél is több. Corelli concerto grossói is legalább négy tételből állnak. De nem mindig különülnek el egymástól. Gyakori, hogy tételek – vagy inkább tételrészeknek tekintsük? – szünet nélkül, attacca követik egymást. Egyéni ízt ad a Corelli concerto grossóknak, hogy bennük még kísért a korábbi idők tételpárokból építkező szerkesztésmódja, miközben a tétel-karakterek már világosan elkülönülnek.

Különösen így van ez a „templomi” concerto grossók nyitótételénél. Ezek többsége lassú, ünnepélyes, olykor pontozott ritmusú, homofonikus Largo, Adagio, Grave feliratú nyitány. Mind gyors tételbe torkollik, ahogy a Lully-féle Ouverture, vagy – hogy nagyot ugorjunk előre az időben – a késői Haydn szimfóniák első tételei.

Ilyen egymással összefonódó tételpárokkal (vagy tételrészpárokkal?) a belső tételek között is sűrűn találkozunk. Az 1., D-dúr darab például három lassú-gyors tételpárból áll, amelyhez Corelli még egy Allegrót fűz. A „concerto da camera”-k nem egy táncát is rövidebb-hosszabb bevezetés előzi meg.

Bár az opus 6. darabjait sok szál kapcsolja egymáshoz, mégsem könnyű kiválasztani azokat, amelyek a sorozatot a legméltóbban képviselik. A tizenkét mű tizenkétféle! Ugyanazzal a hangszeres apparátussal ilyen változatosságot elérni tucatnyi darabbal, csak Händelnek sikerül majd 1739-ben. Ne felejtsük el: Bach hat Brandenburgi versenye hatféle zenekarra, szólistacsoportra íródott!

Legyen a 4., D-dúr, a 8. g-moll és a 12. F-dúr concerto grosso „A hét zeneműve”!

A 4., D-dúr mű mindössze négy tételes. A legrövidebbek közül való. A kevesek egyike, amely – a hangnemet rögzítő négyütemes Adagio után – Allegróval indul. Sodrását, elragadó D-dúr fényét a concertáló trió hegedűseinek köszönheti, akik úgyszólván szünet nélkül, felváltva szaporázzák a tizenhatod meneteket.

Az Adagio az egyetlen tétel, amely más hangnemben, h-mollban van. Kezdetének – Corellinél ritka – kromatikus menete nem tér többé vissza, mégis a második tétel egészére rányomja bélyegét.

A páros metrumú tételek után ¾-es tánc következik:

A negyedik tétel az elsőre rímel vissza. Ez is Allegro, ez is páros ütemű, mozgékonyságát itt is a „concertino” biztosítja.

A kóda figurációi és repetíciói egy pillanatra Vivaldit juttatják eszünkbe…

Az alcíméről – Fatto per la notte di natale – „karácsonyi”-nak nevezett 8., g-moll concerto grosso néhány élénk ütemmel „megfejelt”, ünnepélyes–súlyos (Grave) harmóniasorral kezdődik. Bár lezár a hangnemben, mégis, mintha a következő Allegróval alkotna egy tételt. Legalábbis hallhatjuk úgy, mintha a Grave bevezetése lenne az Allegrónak.

Ahogy a 4. darabban, itt is a lassú tétel lép ki az alaphangnemből, ezúttal Esz-dúrba. Formája: két hasonló anyagú Adagio fog közre egy Allegrót.

A lassút ebben a concerto grossóban is tánctétel követi. Vivace tempója, ¾-es ütemei, a szólista-trió és a tutti felelgetései nagyon hasonlítanak a D-dúr concerto grosso megfelelő tételéhez.

Az Allegróban a „concertino” és a teljes együttes kétütemes, együtemes, félütemes remekmívű felelgetéseiben gyönyörködhetünk.

Azt hihetnénk, hogy ez a mű fináléja. Mégsem ez! Corelli rendhagyó módon az Allegro záróakkordjához, a Karácsony hangulatához társított 12/8-os Pastorale ad libitum Largót illeszt, a barokk zenében oly gyakori tételtípus egyik legszebb darabját. De nemcsak a tempó, a hangnem is meglepetést tartogat: g-moll helyett G-dúrban van.

A 12., F-dúr mű a „concerto da camera”-k közül való, de csaknem ugyanannyi szál fűzi a „chiesa” darabokhoz. A Preludio feliratú nyitány után ugyanis előbb két olyan tétel következik, amely ott állhatna bármely „templomi” concerto grossóban: Allegro és Adagio.

Az Allegro az egyetlen Corelli tétel, amely az első ütemétől az utolsóig helyet foglalhatna egy korai hegedűversenyben.

Az Allegrót az a szépséges d-moll Adagio követi, amelyről már szó esett. A tánctételek csak ezek után következnek. A XVII. század szvit-zenéjének négy alaptánca – az Allemande, Courante, Sarabande, Gigue – közül a két utóbbi:

¾-es Vivace Sarabande (olaszosan: Sarabanda).

6/8-os Allegro Gigue (itt Giga). Ezzel a tétellel ér véget a 12. concerto grosso és egyben Corelli utolsó opusa.

Vajon csak belehalljuk e három concerto grosso tételeinek egymásutánjába a későbbi klasszikus szimfónia gyors-lassú-táncos-gyors négytételes tételrendjét? Ha a tizenkét darab közül csak egy akadna ilyen, talán fel se tűnne…

A 4., D-dúr concerto grosso maradéktalanul ezt a tételrendet valósítja meg. A 8., g-moll is ezt, ha a Gravét az Allegro bevezetésének tekintjük, és ha leszámítjuk az amúgy is „ad libitum” utolsó tételt. A 12., B-dúr concerto grossót is a Preludio teszi öttételessé.

Corelli zenetörténeti küldetése nemcsak az, hogy a concertálás, a hangszercsoportok egymás közti vetélkedésének kb. egy évszázados gyakorlatából műfajt, a concerto grossót teremti meg. Concerto grossóinak egyik-másika a következő korszak, a klasszika reprezentatív műfajának, a szimfóniának lesz előhírnöke. Bennük már készen áll a szélső tételek hasonlóságából és a belső tételek ellentétéből formálódó négytételes klasszikus szonátaciklus kerete.

Videó ajánló

Olvasson tovább