A noktürn, vagy olaszosan: notturno, szó szerint éji zenét jelent és mint ilyen, közeli rokona a szerenádnak: erre már Mozart Serenata notturna című darabja is utal. Mint sajátosan zongorára írt műfaj, a romantika idején jelenik meg, először az ír származású zeneszerző és zongoraművész, John Field életművében. Field, aki egy ideig Clementi angliai zongoragyárában volt alkalmazásban, üzletfeleit improvizációival szórakoztatta. 1802-ben, húsz éves korában Szentpéterváron lett zongoratanár. Itt adta ki első három noktürnjét, amelyet még tizenöt hasonló darab követett. Ezek a művek alaphangulatukat tekintve nem szerenádok, hanem az éjszakai magány érzelmeit, gondolatait fejezik ki zenében. Hallgassuk meg John Field A-dúr noktürnjét, mint Chopin hasonló műfajú kompozícióinak egyik mintaképét.

John Field személyesen ismerte fiatalabb pályatársát, Chopint, de nem volt róla valami nagy véleménnyel – nyilván nem is álmodta, hogy őt magát régesrég elfeledték már, amikor Chopin világhíre még a huszadik század utolsó éveiben is fennáll. Field azt tartotta Chopinről, hogy afféle „kórházi tehetség”, akiből a vidámság teljesen kiveszett. Amennyiben ismerte Chopin első noktürnjét, a 9-es opusz első darabját, úgy ebben a véleményében lehetett némi igazság. A b-moll noktürn talán a legbánatosabb hangú valamennyi hasonló műfajú Chopin-darab között. A zeneszerző egyik méltatója, James Huneker úgy véli, ezt a lelkiállapotot legjobban egy borús napon élhetjük át. Megtalálható ebben a műben a noktürnökre általában jellemző chopini zongoratechnika, amely a dallamot mindenestől a felső szólamba helyezi, míg a balkéz mindvégig egyöntetű kísérő formulát hangoztat.

Már itt fellelhető a dallam kromatikusan érzékeny villódzása és differenciált ritmikája. A középrészben a basszus változatlan menetei fölött a felső szólam oktávákban halad.

Különösen utal Field példájára a 9-es opusz második darabja, az Esz-dúr nocturne, amelyet kecses, nem túlságosan mély mondanivaló jellemez. Az érzékeny kromatika ebben a műben is jelen van, sőt, a befejezésnél valóságos kadenciát szólaltat meg a felső szólam: ez a virtuóz bravúr távol áll mindenfajta önvallomásos lírától, a hangversenyterem kivilágított pódiumát idézi fel előttünk. A kortársak idegenkedve fogadták ezt a különös hangulatú művet, amelyben bensőséges vallomás és magamutogató virtuozitás váltják egymást. Kellstab, a költő így írt róla: „Ahol Field mosolyog, ott Chopin vigyorgó grimaszt vág, ahol Field sóhajt, ott Chopin jajveszékel, ahol Field a vállát vonja, ott Chopin egész testében meggörbül… könyörögve kérjük Chopin urat, térjen vissza a természethez!…”

Ezek után hallgassuk meg az Esz-dúr noktürn, a 9-es opusz második darabját.

Az 1833-ban megjelent 9-es opusz harmadik darabjának hangneme H-dúr. A darab ringató 6/8-os időmértékben íródott, ritmikája a siciliano típusát idézi. Érzékeny kromatika és szeszélyes hangszeres deklamáció uralja a művet is. Középső tagja viharos tempójú, h-moll hangnemű szakasz. A basszus egyenletes kísérő mozgása csak a befejező kadencia alatt szünetel: itt a felső szólam jut kizárólagos érvényre, virtuóz bravúrjával, amelyhez képest meglepő és igen hatásos a befejező ütem Adagio tempójú, ellenmozgásos kóda-szakasza.

Bonyolultabb világba vezet a noktürnök következő hármas csoportja, a 15-ös opusz. Mindjárt első, F-dúr hangnemű darabjában feltűnik, hogy a kísérő szólam sztereotip mozgását többszólamú szerkezetté bővíti ki a zeneszerző, és ezt a középső szakasz akkordikus jellege még inkább kiemeli.

A következő, Fisz-dúr darabnál a főgondolat azonnal gazdag díszítéssel hangzik fel: az eddig öncélúan dekoratív ékesítés ebben a műben a költői kifejezés eszközévé válik. A szenvedélyes középső szakasz kvintolás mozgása az ornamentika tragikus változatait mutatja be. Nem véletlenül vált ez a darab különösen népszerűvé Chopin noktürnjei között.

Ha valaha is megkérdőjeleztük a Chopin-noktürnök szerenád-jellegét, a 15-ös opusz harmadik, g-moll darabjánál végképp el kell vetnünk ezt az értelmezést: a magány szinte hisztérikus megnyilatkozási formájával állunk itt szemben, fantasztikus kontraszttal egy életunt ember kétségbeesése és a templomi korál vigasztaló refrénje között. Chopin így jellemezte e művét: „Hamlet nyomában”, útmutatásul azonban ezt nem írta rá a kottára. „Hadd találják ki” mondotta.

Befejezésül hallgassuk meg a 15-ös opusz harmadik, g-moll darabját.

(Pándi Mariann)