A hét zeneműve

Claudio Monteverdi: VIII. Madrigálkötet (Harcos és szerelmes madrigálok)

„Magam is tapasztaltam már, hogy érzelmeinkből, lelkiállapotunkból három fajta van, nevezetesen: Harag, Mérsékeltség és Szelídség – mint ezt a legkiválóbb filozófusok is állítják –, hasonlóan az emberi hanghoz, melyből szintén három féle van: magas, mély és középfekvésű. A zeneművészet világosan jelzi ezt „izgatott”, „lágy” és „mérsékelt” terminusaival; a régebbi komponisták műveiben lágy és mérsékelt karakterre találtam példát, de nem leltem az izgatottra, melyről pedig Platón is megemlékezik… s tudván, hogy ezek az ellentétes érzelmek lelkünk mozgatói – s ez kell legyen célja minden jó zenének is –, nem kevés fáradsággal és tanulással elsajátítottam ezt a fajtát is” – így kezdi Claudio Monteverdi terjedelmes előszavát, mely a kor egyik legérdekesebb és legkülönlegesebb gyűjteményéhez, a Harcos és szerelmes madrigálok (Madrigali guerrieri et amorosi) címen ismert VIII. madrigálkötethez íródott. A szokatlanul hosszú bevezetés egyúttal nem valamely ismert pártfogó kegyeibe igyekszik ajánlani a kötetet, még csak nem is a kötelező szerénységű captatio benevolentiae; sokkal inkább a Monteverdi-életmű esztétikájának leírása. Monteverdi nem először választ madrigálkötet-előszót zeneszerzői ars poeticájának megvilágosítására. 1605-ben, az V. madrigálkötetben és az 1607-es kiadású Scherzi musicali előszavában síkraszáll a „seconda prattica” néven, „második gyakorlat”-ként hirdetett új stílus, a régi ötszólamú madrigált felváltó-helyettesítő hangszerkíséretes szólóének műfaja mellett. Az 1630-as években nagyszabású zeneelméleti tanulmány megírása foglalkoztatja. „Melódia, avagy az új zenei stílus” címmel. „Három részre tagolom majd, a dallam három összetevőjének megfelelően: az elsőben a szövegről értekezem, a másodikban a harmóniáról, a harmadikban a ritmusról. Remélem, hogy a közönség szívesen fogadja, hiszen mindezt a gyakorlatban is kipróbáltam már, Arianna siralmának komponálása közben. Ekkor történt, hogy hiába kerestem olyan könyvet, amely megtanított volna, hogyan kell a természetet utánozni, és nem maradt más, aki e téren felvilágosított volna, mint Platón…” – írja 1633-ban. A traktátus végül nem született meg; de az 1638-ban megjelent VIII. madrigálkötet előszavában taglalt, általános zeneesztétikai fejtegetések e tervezett tanulmány szellemében fogantak. Több tehát ez a bevezetés szokványos előszónál, afféle ars poetica inkább – mint ahogy a Harcos és szerelmes madrigálok gyűjteménye is több egyszerű madrigálkötetnél: egy hosszú zeneszerzői pályafutás összegzése.

Az összegző jelleg már a kiadvány gondos megszerkesztettségéből is kitűnik. A VIII. madrigálkötet két része – a „harcos” és „szerelmes” madrigálok – szimmetrikus elrendezésű. Mindkét rész nagyszabású, 6 énekszólamra és concertáló vonóshangszerekre írt kompozícióval kezdődik, melyeknek címe és tartalma rímel egymásra (Altri canti d’Amor – Altri canti di Matre: „Harcot dalolok Ámor énekei helyett” – „Mars dalai helyett szerelemről énekelek”). Utánuk egy-egy Petrarca-megzenésítés következik, mindkettő hat énekszólamot és vonóshangszereket használ fel. Majd szólójelenetek következnek: tenorduettek, két tenor–basszus tercettek és egy-egy kórustétel. A két kötetet a genere reppresentativo-ban írt, színpadi kompozíciók zárják: a harcos madrigálok kötete a híres Tankréd és Klorinda párviadala után a hosszú Introduzione al ballo-val, szólóénekkel és hangszeres részekkel tarkított táncjelenettel zárul. Ezek párjaként a szerelmes madrigálokban a Nimfa panasza c. drámai jelenet és a Ballo delle Ingrate (A könyörtelenek bálja) c. színpadi mű szerepel.

Az ún. „háborús madrigálok” a XVI-XVII. század divatos műfajának számítottak. Valószínűleg Monteverdi is ismerte az 1590-es években nagy népszerűségnek örvendő Padovano- és Giovanni Gabrieli-darabokat, a különféle „arie di battaglie”-kat. E szerelmi párviadalokat és valóságos csatajeleneteket egyaránt jelentő kompozíciókat rendszerint konszonáns harmóniák, pregnáns ritmika, fanfárszerű hármashangzat-felbontású dallamok jellemezték. „Égek, lángolok, elemésztődöm, siessetek segítségemre” – éneklik a „sok kiabálástól rekedten” az Ardo avvampo-ban:

A „szerelmes madrigálok” popularitását a XVII. század szólóhangra és hangszerkíséretre írt, ún. monódia-gyűjteményeinek tetemes része mutatja, a sokféle „amorosi accenti”, „concenti amorosi”-kötet. Ezt a típust könnyed canzonetták és szenvedélyes hangú duettek képviselik. Különleges pátoszú az Ardo (Égek)-duett indítása. A vers első szava ötször hangzik fel, s az érzelmi fokozást ritmikai diminúcióval és felfelé tartó dallamvonallal teremti meg Monteverdi:

Monteverdi nem választott új program-kiindulást a VIII. madrigálkötethez, még csak ritkát, különlegeset sem; az ő harcos és szerelmes madrigáljai mégis mások, mint a kortársaké. A század zenei ízlésében szokványos, kevés énekhangot és hangszert használó kamarazene helyett a VIII. kötetben grandiózus csatajelenetek, nagy „kórus”-(az akkori gyakorlat szerint szólistákkal énekelt) darabok szólalnak meg, virtuóz szólókompozíciók és színpadi művek mellett. A gyűjtemény műfaj, nyelvezet szempontjából éppúgy heterogén képet mutat, mint a darabok keletkezési idejét tekintve. A kompozíciók közül kevés datálható teljes pontossággal: a Ballo delle Ingrate 1608-ban keletkezett, a Tankréd és Klorinda párviadalát 1624-ben, az Introduzione al Ballót 1637-ben mutatták be. A többi darabnál legtöbbször csak stílusjegyek segítenek az időbeli tájékozódásban. Valószínű, hogy az ún. „francia”-stílusú darabok (pl. Chi vol haver felice) Monteverdi V. madrigálkötetével (1605) és Scherzi musicali-jával (1607) egyidősek. A szerelmes madrigálok kezdődarabja, a Marini versére írt Altri canti di Marte az 1610-es évek végén keletkezhetett, Monteverdi többi Marini-megzenésítése idején, vagy valamivel később, de mindenképpen 1625, Marini halála előtt. 1620 köré datálják a Petrarca-versre írt híres Hor che ’l Cielt; a duettek feltehetőleg 1633 és 1637 között íródtak.

Némely esetben a szöveg utal a komponálás idejére. Monteverdi ezt a gyűjteményt eredetileg II. Ferdinánd osztrák császár, zenebarát és művészetpártoló kegyeibe szándékozott ajánlani. 1636-ban azonban II. Ferdinánd helyébe III. Ferdinánd lépett, és Monteverdi végül is neki ajánlotta a VIII. madrigálkötetet. 1636 táján keletkeztek azok a kompozíciók, melyekben III. Ferdinánd neve elhangzik: „O gran Fernando Ernesto” – dicsőíti az Ogni amante è guerrier basszusszólója a harcban legyőzhetetlen császárt:

Ferdinánd egyik győztes csatáját idézi fel az Altri canti d’Amor: érzékletes képek ábrázolják a kardcsörgést, a küzdő felek összecsapását, a harc hevességét. Az is jól megfigyelhető, milyen hatásosan alkalmazza Monteverdi a gyors, tizenhatod-ritmusértékek repetícióját: ezt a technikát az „izgatott” stílus kifejezési módjaként deklarálta gyűjteményének előszavában:

Harminc év termését válogatta össze Monteverdi a VIII. madrigálkötetben: a darabok mindazokat a zenei hatásokat tükrözik, melyek élete utolsó három évtizedében meghatározzák Monteverdi zeneszerzői tevékenységét. A mantovai herceg színház-, ill. operacentrikus udvara után a velencei Szent Márk katedrális vezető karnagyi állása; itt a színpadi zene, az újonnan kifejlesztett drámai-zenei nyelvezet, ott a sok énekest és hangszerest foglalkoztató, grandiózus egyházi művek, világi és egyházi ünnepek, zenélési alkalmak sokasága. Hozzájuk járul a Monteverdi egyéniségét alapvetően kialakító ötszólamú madrigálstílus, és a XVIII. század első évtizedeire meghonosodó, egy-két énekhangot és hangszert használó vokális monódia (vagy concerto)-stílus. Az 1610-es években fénykorát élő hangszerkíséretes szólóének stílusban írt duettek külön csoportot alkotnak a VIII. madrigálkötetben: a színpadi művek és a monumentális kórustablók, drámai jelenetek mellett ezek a kompozíciók képviselik a kötet lírai részét. Szenvedélyesek és bensőségesek egyszerre, finoman árnyalt portrékat állítanak elénk. Kifejező eszközeik rendkívül gazdagok: a Mentre vaga Angioletta pl. – mely valószínűleg a kor egyik híres énekesviruózának íródott – valóságos példatára lehetne az 1610-es évek szófestő-készletének és bravúros énektechnikájának:

De felbukkan ez a hangvétel a kötet más típusú darabjaiban is. Az Hor che ’l Ciel homofon, recitáló akkordtömbjei („most hogy az ég, a föld s a szél hallgat”) és imitáló, polifon szakaszai a „régi” ötszólamú madrigálstílust idézik, de a sok szóló és duettrész, az áttört szólamszerkesztés a vokális concerto-stílus hatását mutatja:

Ugyancsak régi stílusnak számítanak az 1600-as évek elejéről származó, ún. „francia”-darabok. Ma sem tisztázott pontosan, mit jelent a művek alcímében szereplő „canto alla francese” megjelölés. Egyes kutatók szerint speciális éneklésmód – mások e francia stílusú kompozíciók zenei jellegzetességeit hangsúlyozzák: a szóló és tutti részek váltakozását, a világos dúr dallamok, mozgékony nyolcadmenetek, finom – általában két nyolcadot összefogó – hajlítások kedvelését:

A Vago augellettóból most idézett részlet azt is mutatja, mennyire erős Monteverdiben a dramatizáló-megszemélyesítő törekvés: a 3. tenorszólam csak a darab második részében szólal meg, ott viszont szólisztikus szerepet kap. A kiemelést a szöveg indokolja. Itt beszél a költő először egyes szám első személyben a madárkához: „ha tudnád, mennyire hasonló az én fájdalmam a tiedhez”. E szólórésszel a kompozíció világosan két nagy formai részre tagolódik, s hogy az elválasztás milyen tudatos, azt a mű alcíme igazolja: „6 és 7 szólamra, 2 hegedűre és basszusra”.

A dramatizáló tendencia feltűnő a VIII. madrigálkötet darabjai között. A gyűjteményben jónéhány mű színpadi jellegű: a Tankréd és Klorinda párviadala, a Ballo delle Ingrate, a Nimfa panasza, a reprezentatív Introduzione al Ballo előírásai konkrét színpadi-előadásbeli utasításokat tartalmaznak. Utóbbiban pl. a Költő hosszú tenorszólója végén „hangját felerősítve hívja az Isten nimfáit táncolni”:

Virtuóz szólódarabok és nagy csataképek, színpadi művek sokasága – ez a műfaj többrétűség előadóapparátusbeli és formai sokféleséggel párosul a VIII. kötetben. Sokszólamú, concertáló hangszereket felhasználó kompozíciók (melyek kuriózumnak számítanak a kor világi zenéjében) váltakoznak bensőséges szólóénekkel. Rondós szerkezetű darab és strofikus canzonetta, ostinato-basszusra épülő vagy variációs szólómű, több részből összetett drámai jelenet – ilyen tarka képben foglalja össze Monteverdi madrigálművészetét. 1619, a VII. madrigálkötet megjelenése óta (leszámítva az 1632-es kiadású Scherzi musicali soványka kis kötetét) nem publikált új gyűjteményt; és 1638-ban a Harcos és szerelmes madrigálok valószínűleg végső összegzést jelenthettek az idős zeneszerző számára: egyetlen nagy markolással bemutatni mindazokat a műfajokat, formákat és érzelmeket, melyek 30 éve éltek művészetében.

Hallatlanul erős drámai egyéniség utolsó üzenete a VIII. madrigálkötet: olyan emberé, akinek elsöprő erejű szenvedélyessége és aprólékosan pontos, finom lélekábrázoló képessége „átsüt” kompozícióin. Áttetsző könnyedséggel énekel Ámorról, aki „halálos sebet ejthet és egy pillantással is győzni tud” – s e játékosság hirtelen keserű-rezignált hangba fordul a „historia miserabile, ma vera” (szánalmas történet, de igaz) szavaknál. Sokat élt és sokat látott ember hangja ez; a 71 éves zeneszerző-óriás búcsúja.

Videó ajánló

Olvasson tovább