A hét zeneműve

Dohnányi: I. zongoraverseny

Hogyan szavaz majd a közönség? Némi szorongással várták a zsűri tagjai a Bösendorfer-pályázat döntőjét 1899. március 26-án. Ők ugyanis megtették a magukét. 72 pályamunkát néztek át – Szentséges Cecília, könyörögj érettünk, sóhajtott fel állítólag egyikük, amikor meglátta, mennyi csomagot hoz a posta. Csakhogy a híres zongoragyár tulajdonosa és vezetője, Ludwig Bösendorfer úr annak idején ravaszul írta ki a versenyfeltételeket. Úgy gondolta, a felkért tekintélyes professzorok rágják szépen át magukat a kásahegyen, válasszák ki a sok közül azt a néhány kompozíciót, amely megszólaltatásra érdemes; a továbbiakban viszont a fődíj sorsáról döntsenek mindazok, akik jegyet váltanak a Grosser Musikvereinsaalba. Márpedig a szakmabelit rendszerint nem tölti el lelkesedéssel, ha laikusok beleszólási jogot kapnak a céh dolgaiba. Még a végén butaságot tesznek, véli duzzogva, s akkor hiábavaló fáradozás volt rengeteg partitúraoldal átböngészése.

Ezúttal azonban hamar kiderült, felesleges az aggodalom. Cecília, a zene védőszentje olyan muzsikust vezérelt Bécsbe, aki az első pillanattól kezdve mindenkit megbabonázott. „Tigris a báránykák közt” – írta zongorista-teljesítményéről a Neue Musikalische Presse kritikusa. Ami pedig a komponista-kvalitásokat illeti, sok töprengésre ezen a téren sem volt oka a nagyérdemű publikumnak. Az egyetlen, amin hosszasabban vitatkozhattak, hogyan kell helyesen kimondani a fess pozsonyi fiatalember vezetéknevét. Ez tudniillik németajkúak számára cseppet sem egyszerű, hiszen így írják: Dohnányi.

Kétezer koronát küldhetett haza a budapesti Zeneakadémia neveltje, Thomán István és Koessler János növendéke az ünnepi díjosztó után. Szép summa: egy hangversenyzongora ára. Nyilván örült is neki rendesen. De aligha tévedünk nagyot, ha azt állítjuk, nem úgy élte át az eseményeket, mint váratlan, sorsfordító győzelmet. Hozzá volt szokva a sikerhez. Alig néhány hónapja Anglia közönségét kápráztatta el zongoristaként-zeneszerzőként egyaránt. A szuperlatívuszokra kevésbé hajlamos szigetországi sajtó versengve méltatta a teljesítményét a leghízelgőbb jelzőkkel. Zenéjéről például így írt a Times: „minden sora a zseni jegyeit viseli magán”. Két esztendővel korábban pedig két kategóriában nyerte el műveivel itthon az ún. király-díjat. S 1895-ben talán még jelentősebb diadalt mondhatott magáénak az akkor mindössze 18 esztendős muzsikus. Első opuszáról, a zongoráskvintettjéről maga Johannes Brahms mormogta el baráti társaságban: „magam sem tudtam volna jobban megírni”. Ennél nagyobb dicséret el sem képzelhető egy pályakezdő számára. Hiszen azt jelenti, az idős mester mintegy jelképesen örökösének tekinti a fiatalt. Művészi értelemben felnőtté, a nagy tradíciók méltó folytatójává avatja.

S nem kétséges, a fiatal Dohnányi valóban az: folytatója annak a német-osztrák hagyománynak, amely Brahmson, Schumannon, Mendelssohnon és Schuberten át Beethovenig, Mozartig, Haydnig, és még korábbi időkig: Bachig, a Bach előtti mesterekig vezethető vissza szinte töretlenül. Az Op. 5-ös e-moll zongoraverseny kezdete semmiképp sem akar sokkoló meglepetést okozni az ehhez a zenei világhoz szokott hallgatónak. Romantikus muzsika, szenvedélyes zenekari nyitótémával, majd a zongora rövid szólójával – amely után új hangnemben ismét a zenekari rész és ismét a beszédes szóló következik. Olyan ez a lassú tempójú indítás, mint egy nemesen patetikus szónoklat bevezetője. A szónok először kérdéseket tesz fel, költői hasonlatokkal, erősen az érzelmekre hatva invokálja mindazt, amiről majd részletesen érvelve kell kifejtenie véleményét. A részletes érvelés pedig valahol ott kezdődik, ahol a kompozíció tempót vált, s mindenféle hangnemi kalandok után ismét kimondja, egyértelművé teszi az alaphangnemet.

Hogy az egész tétel alapjában véve az ún. szonátaforma felépítésmódját követi, az a századforduló táján (s tegyük hozzá: még évtizedekkel később is) magától értetődő dolog. Versenyműnél, egyáltalán, nagyobb szabású, igényesebb kompozíciónál ez szinte íratlan szabály. Legfeljebb azon lehet vitatkozni, ki mit ért a kifejezésen: szonátaforma. Mert e tekintetben távolról sincs konszenzus. A formatani könyvek tudós szerzői ugyan többnyire egyetértenek néhány alapvető elvben – ám amint a zeneirodalom jeles alkotásait vizsgáljuk, kiderül, a séma semmire se illik maradéktalanul. De miért is illene? – kérdezhetjük teljes joggal. Haydn és Mozart idejében senki sem kodifikálta a szonátaszerkesztés törvényeit, és a fiatal Beethoven is nagy szemeket meresztett volna a kérdezőre, ha a tipikus szonátáról faggatják. Bizonyára elmondott volna néhány általánosságot: a szonáta többtételes hangszeres darab, vagy valami effélét. Minden mást, bővebbet az ő idősebb korában, legnagyobbrészt halála után próbálta meg írásba foglalni a zenetudomány, különösképp annak marxista ága. No persze nem Karl Marxra kell gondolnunk, filozófiarendszerré stilizált, s napjainkra végérvényesen megbukott közgazdasági tanaival, hanem névrokonára, Adolf Bernhardra. Akinek azonban a zenetudomány területén majdnem akkora szerep jutott, mint a politika történetében a Tőke szerzőjének. Adolf Bernhard Marx mindenekelőtt Beethoven műveire hivatkozott, ezeket tette mintává. S így néhány emberöltő alatt kialakult a szonáta egyfajta platoni ideája, egyben az a sajátságos eszme, hogy az igazi zseni, miközben alapjában véve tartja magát ehhez az ideához, köteles azt „rendhagyó” ötletekkel színesíteni. Mivelhogy erre maga Beethoven mutatja a legjobb példákat, ő az, aki a leglátványosabban tér el olykor attól a szabályrendtől, amelyet legfőképpen éppen az ő műveiből absztrahálva állapított meg a zenetudomány… Mindez persze kissé komikusan hangzik. De nincs mit szépíteni rajta: a 19. század utolsó éveinek fiatal komponistája ilyen paradox követelményekkel találhatta szemközt magát. Ha nem volt ínyére a radikális újítás és tagadás, valamiféle gyümölcsöző kompromisszumot keresett tehát; alapjában véve vállalta a tradicionális kereteket, a részletek megoldásánál viszont igyekezett újszerű lenni. Dohnányi pontosan ezt teszi zongoraversenyében. A forma felépítése eleinte teljesen világos. A lassú bevezető után főtémaként olyan melódiát hallunk, amelynek első íve szimmetrikusan tagolódik, 8 ütemes, a második azonban bonyolultabb felépítésű, 13 ütemnyire nyúlik. Ez is, az is megfelel a legtöbb formatankönyv előírásainak. Hiszen a dallamok természetes tagolódási módja a szimmetria, a 4 és 8 ütemesség. Nagyobb méretű tételeknél azonban nem szerencsés, ha főtéma túlzottan lekerekített és dalszerű. Dohnányi ráadásul fokozza is az asszimetria-érzetet azzal, hogy a zongorát már a zenekari dallam befejezése előtt belépteti.

A főtémák általában férfiasak, hősies karakterűek – nagyjából így tartotta a századforduló táján a közfelfogás. Dohnányi zongoraversenyének főtémája eleinte ugyan nem ilyennek mutatkozik; a folytatás azonban annál energikusabb. A zongora délceg pontozott ritmusokkal díszíti és szövi körül a téma-dallamot.

Ezt a roppant férfias részletet semlegesebb, jellegtelenebb ütemek követik – mert az ún. átvezetőrésznek alapjában véve ilyennek kell lennie. Aztán megszólal a melléktéma, amely tökéletes ellentéte, s ezáltal kiegészítő párja a főgondolatnak. Lágyabb, nyugodtabb, ha tetszik: nőiesebb.

Mindezek után Dohnányi olyan tematikus ötlettel folytatja a sort, amely pontozott ritmusával némiképp a főtémára emlékeztet, mégsem annyira kackiás és szenvedélyes. Ha ragaszkodunk a formatankönyvek terminus technicusaihoz, akkor ezt a gondolatot kellene zárótémának neveznünk.

Lassú bevezetés, férfias főtéma, átvezető szakasz, lágyabb melléktéma, majd zárótéma – lényegében minden a megszokott rend szerint alakult eddig Dohnányi Ernő zongoraversenyében. Igaz, a tipikusnak mondható versenyműben – Mozartnál, Beethovennél – rendszerint nincs lassú bevezetés, s a fontosabb tematikus ötleteket először a zenekar mutatja be, a szólóhangszer csak a zenekari expozíciót követően szólal meg először. Ettől a sémától azonban már a romantika mesterei is messzire távolodtak. Ilyen értelemben tehát Dohnányi semmit sem újít; romantikus mintákhoz kapcsolódik. Annál érdekesebb viszont a folytatás. A szonátaformában az expozíció után az ún. kidolgozási szakasz következik, amelyben a korábban bemutatott motívumok közt teremt új összefüggéseket a komponista. A sokféle hangnemet érintő szakasz után pedig elérkezik egy pillanat, amely a hallgató számára egyértelműen a visszatérés érzetét kelti. Hosszabb előkészítés után itt a főtéma jelenik meg ismét, mégpedig alaphangnemben, s abban az alakjában, ahogy először megismertük. Dohnányi versenyművében azonban ez utóbbit hiába várjuk. Voltaképp már a kidolgozási rész kezdetét sem könnyű meghatározni. Halljuk a zárótémát, s egy idő után érezzük, túljutott a muzsika a fontos szerkezeti határon. A határátlépés pillanatára azonban nem emlékezünk. Még kevésbé egyértelmű a következő szerkezeti határ. Az áradó zenét hallgatva inkább úgy tűnik, különösen hosszúra nyúlik ezúttal a kidolgozási rész. A partitúra alapos tanulmányozása során persze végül is megoldódnak a rejtélyek. Kiderül, igenis van repríz, csak Dohnányi a főtéma visszatérését nem kapcsolja egybe az alaphangnem visszatérésével. S kiderül, a repríz után még egy újabb hosszú szakasz is elindul, amolyan második visszatérés, vagy különösen nagyra növelt kóda, amelyet váratlan megtorpanások és költői zongora-kadenciák tesznek varázslatossá.

Amikor 1899. március 26-án a Musikvereinsaalban felhangzott ez a tétel, a közönség nagy része bizonyosan úgy érezhette, a fiatal pozsonyi muzsikus zenéje teljesíti mindazokat az elvárásokat, amelyek új zeneműtől általában remélhetők. Nem rúgja fel a szabályokat, követi a nemes tradíciókat, és mégsem szolgai utánzása a régiek művészetének. Éppen annyira hagyományhű és rendhagyó, amennyire általában illik hagyományhűnek, rendhagyónak lennie olyan alkotó művének, aki nem közönséges tehetség, aki a legnagyobbak nyomába igyekszik szegődni… Zúgott tehát a tapsvihar, s Dohnányi Ernő boldog mosollyal hajolhatott meg újból s újból a pódiumon. Alighanem Ludwig Bösendorfer is elégedetten dörzsölhette a kezét. Megérte kiírnia a pályázatot. Dohnányi, mint a Bösendorfer-díj nyertese – pompásan fest mindez az újságok hasábjain. Nagyszerű reklám a zongoragyárnak is. Hogy van mögötte egy pici csalás – hát Istenkém. A végeredmény ismeretében talán megbocsátható. Elvégre a közönség döntött. Azt nekik nem kell okvetlenül tudni, hogy a pályázat eredeti határidejét időközben módosították, hogy Dohnányi is beadhassa a művét. S azt talán még Ludwig Bösendorfer sem tudta, hogy Dohnányi a módosított határidőre sem készült el teljesen, s ezért segített magán. Kicsit átalakította egy háromtételes versenyműve első tételét, s ezt nyújtotta be, mint önálló opuszt. Egyszerűen nem tudta volna időre befejezni az egyébként lényegében már elkészített második és harmadik tétel partitúrájának tisztázását. Hogy jól döntött – igazolta a siker. A bűvész trükkje sikerült, érzékcsalódásában egésznek hitte a csonkát a hallgatóság, lépre ment a zsűri – mondhatnánk. Vagy hamis nyomra jutottunk ezzel a következtetéssel, s inkább azt kellene firtatnunk, miért ragaszkodott Dohnányi utóbb mégis a háromtételes formához? Mit adhat ez a két tétel hozzá az elsőhöz, ha az már önmagában is teljes értékű?

Az ellentmondás vitathatatlan, a kérdésre nincs megnyugtató válasz. Régebben az elemzők arra törekedtek, hogy minden eszközzel bizonyítsák, egy műalkotás zárt egész. Semmi sincs benne véletlenül, elemei tetszés szerint nem hagyhatók el és nem bővíthetők. E felfogás hívei természetesen nem fogadhatták el azt, hogy egy kompozíció teljes értékű lehet egytételes és háromtételes verzióban egyaránt. Vagy ez, vagy az tűnt számukra egyedül helyesnek (vagy alkalmasint egyik sem, ha az illető kompozíciót eleve semmilyen változatában nem tartották remekműnek). Ma másképp gondolkodunk. Kezdjük belátni, hogy a művészetben csődöt mondanak a matematika szabályai. Az 1 meg 1 meg 1 például nem okvetlenül több, mint az 1 – csak más. Ha tovább hallgatjuk Dohnányi zongoraversenyét, nem biztos, élményünk teljesebb lesz, mint az első tétel után. Viszont biztos, hogy a lassú és finale megismerésével változik bennünk a nyitótételről alkotott kép is. Más tulajdonságokat vélünk így, utólag visszatekintve fontosnak, markánsnak, különösen érdekesnek. Hiszen ez a két további tétel lényegében ugyanazt a tematikus-motivikus anyagot szövi tovább, amit az első bemutatott. A lassú abból a témából indul ki, amely az előző nagy szonátaszerű szerkezet melléktémája volt. Ehhez fűz variációkat.

A fináléban még egyszer megszólal ez a korábban lágyabbnak, nőiesebbnek talált melódia. S talán csak itt döbbenünk rá: a téma voltaképp korál-dallam. Mindeddig ezt legfeljebb sejthettük. Mintha Dohnányi csak a végkifejlet előtt leplezné le a titkot. Akkor is szemérmesen, furcsán vad, fúgaszerű zongorakadencia mögé bújtatva a korálsorokat.

Vázsonyi Bálint, az első Dohnányi-monográfia írója szerint a komponista egy hét esztendős korában papírra vetett apró korálszerű művecskéjét elevenítette itt fel. Vázsonyi közli is könyvében a gyermekkori zsengét – a hasonlóság nem tagadható. De többről, mint hasonlóságról nem beszélhetünk. Tudatos-e az önidézet, a célzás a hajdani darabra – alighanem örökre rejtély marad. Mint ahogy az is rejtély, vajon tudatosan választotta-e Dohnányi éppen az ördög hangközét amolyan mottónak a darabban. Mert rögtön ez az első hangköz a nyitótétel élén. A dallam „e”-ről „aisz”-ra lép lefelé, ezt a szűkített kvintet, más szóval tritonust tartotta az ördög intervallumának a középkori zeneelmélet. A lassú bevezetés végén Dohnányi szinte magára hagyva ismételgeti az e-aisz motívumot, jól a fülünkbe vési, hogy azután ezzel indítsa a gyors rész főtémáját is.

A finálé első ütemeiben ez a hangköz már-már tolakodóan előtérbe kerül. Nem veszi el az élét nemes pátosz, melankolikus dallamosság. Valóban ördögi karakterrel párosul. Úgy is mondhatnánk: mephistoi alakot ölt. Hiszen a mondottak után nagyon is kézenfekvőnek látszhat Goethe sorait, méginkább Liszt szimfóniáját sejteni a fiatal Dohnányi ihlető forrásai közt. Faust, Margit, Mephisto – írnánk legszívesebben címként a tételek fölé. De azért ne hirtelenkedjük el a dolgot. Dohnányi Ernő nem volt töprengő-filozofáló alkat. Nem valószínű, hogy ezúttal kivételesen hangokká kódolt volna valamiféle titkos üzenetet, az értők szűk tábora számára. Sokkal valószínűbb, hogy ilyen módon is megfricskázni igyekezett az örök zenemagyarázókat. Hogy azután ezüstös derűvel kacaghasson, amikor diadalmas arccal, s jócskán megizzadva előállnak: megfejtették a rejtvényt.

Videó ajánló

Olvasson tovább