A hét zeneműve

Dohnányi: Változatok egy gyermekdalra

Ha zenészek társaságában kimondjuk Dohnányi Ernő nevét, mintha zsilipet nyitnánk ki. Szinte alig akad valaki, aki ne tudna valamilyen szellemes, csattanós történetet vele kapcsolatban, olyat, amelyet hallott, vagy melynek szem- és fültanúja lehetett. Mulatságosnál mulatságosabb anekdoták őrizték meg Dohnányi egyéniségét, humorát, feledékenységeit és bravúrjait. Növendékei meghatottan idézik vissza tanteremben elhangzott szavait. A kortársak, az egykori híradások mindig és mindenkor felső fokon beszélnek előadóművészi teljesítményéről, zongora- és kamara-estjeiről. Legbecsesebb kincseink közé tartozik az a néhány felvétel, amely megörökítette játékát. Sajnos, alig néhány, s azok sem mind a legsikerültebbek. Viszont csaknem hiánytalanul ismerjük műveit, a fiatalkori zsengéktől az utolsó opuszokig. Ám ha a művekről van szó, még Dohnányi leghívebb csodálói is gyakorta csak legyintenek, mondván, a kompozíciók nem tükrözik az előadóművész zseniális szellemét. S valóban, különösebb erőszakot sem kell tenni a tényeken, elég kissé célzatosan, kissé egymás mellé állítani az eseményeket, s máris „igazolható” a tétel: Dohnányi nem volt jelentős komponista. 1923-ban, Budapesten félévszázados jubileumán például három mű emelte az ünnepi koncert fényét. Kettő közülük, Bartók Táncszvitje és Kodály Psalmus-a örökbecsű remekeink közé tartozik; Dohnányi Ünnepi Nyitányának üres bombasztját a feledés – ez esetben valóban jótékony – homálya borítja. S ugyanígy nyomtalanul tűntek el Dohnányi színpadi művei, operái, balettjei. A korabeli kritikákat és tudósításokat olvasva sem túl hízelgő a kép. Azok, akik ellenséges érzelmekkel viseltettek Dohnányi iránt, a kompozíciókban végre megtalálhatták az óhajtott támadási felületet; a barátok pedig inkább tapintatosan hallgattak. Kevés kivételtől eltekintve így volt ez a húszas, harmincas években. Ha a korábbi esztendőket kutatjuk, már mást tapasztalhatunk. A pályakezdő Dohnányi sikereinek nagy részét zenéjével aratta; zeneszerzőként épp úgy példaképe volt a fiatal Bartók Bélának, mint zongoraművészként; kompozícióit nagyon hamar ismerte és elismerte a világ. Az évek előrehaladtával kiapadt, megkopott volna alkotói fantáziája?

Kétségtelen, hogy Dohnányi mindig az elmúlt korok nyelvét beszéli, még akkor is, mikor az éppen aktuális divatnak hódol. A romantika, pontosabban a századvégi romantika határait nem lépi át. Zeneszerzői munkásságának jelentőségét azonban így sem szabad alábecsülnünk. Ahogy Vázsonyi Bálint mondja, művei „számunkra egy sor hiányzó stílus-korszak pótlását” jelentették. Legjobb darabjaiban pedig szellemesen, ötletdúsan, virtuóz készséggel aknázta ki a választott és elfogadott zenei rendszer lehetőségeit. És mindenekelőtt páratlan humorral.

Az a szelíden ironikus, intellektuális zenei humor, amely Dohnányi legtöbb maradandó művének sajátja, teljesen ismeretlen Bartóknál vagy Kodálynál. Bartók az „Ideálissal” szembesít mefisztói „Torzat”, vagy – mint a Concerto negyedik tételében – groteszk operett-melódiával töri meg a bensőséges lírai hangot. A Háry János szerzőjének iróniája és humora is inkább végletesen sarkított, a groteszk felé hajló. Dohnányi művészete tehát e tekintetben is hiányt pótol.

A zongorára és zenekarra komponált Gyermekdal-variációk bevezető zenéje mintha az imént mondottak tökéletes ellentétét bizonyítaná. Komoly, egyre sötétebb és izzóbb ez a muzsika. Szinte egy világdráma hangjait véljük felfedezni; vagy újabb örömóda-dallamra várunk. E helyett azonban az ártatlan, egy ujjal gyermekmódra is leütögethető dalocska szólal meg; kigúnyolva minden ál-komolyságot, művészi erővel láttatva a régi és sokszor feledésbe merülő igazságot: a zene művészete – ha az alkotó úgy akarja – játék. Komoly és szép, szellemes játék. Ez Dohnányi ars poeticája. S hogy a zongorán felcsendülő, diszkrét vonós pizzicatokkal kísért üde gyermekdal nem csak meglepetést okoz, hanem szervesen kapcsolódik is az előzményekhez, az már a muzsika mélyebb titka. A bevezetőben a kürtök daloltak valami hasonlót, persze csak egy sornyit, s moll hangnemben.

Tóth Aladár egy nagyobb tanulmányában hatásos érveléssel bizonyítja: Dohnányi reproduktív alkatú művész. Vagyis: mindenekelőtt és kizárólag előadó. Dohnányi életműve és öröksége eléggé alátámasztja Tóth Aladár megállapítását, valóban előadóművészként teremtett iskolát, mintát a magyar muzsikusok számára. A mindig mások gondolatait tolmácsoló reproduktív muzsikus alkothatott-e egyáltalán igazi remekművet? Találkozhatott-e akárcsak egy alkalommal is a reproduktív géniusz az alkotóval?

A kérdésre a Gyermekdal-variációk ismeretében igennek kell felelnünk. Holott erre a műve is illik mindaz a negatívum, amit Dohnányi egyéb alkotásairól elmondhatunk. Konzervatív, régi divatú muzsika a variációk összes tétele, s Dohnányi nem tagadja meg alapvető reproduktív egyéniségét sem. Csakhogy ezúttal magát a reprodukciót választja műve legfőbb tartalmául. A Gyermekdal-variációk minden egyes taktusa a nagyhatású, káprázatos egyéniség vallomása a Zenéről. Arról a zenéről, mely számára a legkedvesebb; azokról a komponistákról és stílusokról, melyek iránt megkülönböztetett vonzalmat érez. A gyengéd humorral és sok szeretettel rajzolt karikatúrák sorában zeneszerzők portréi villannak fel, örökérvényű műfajok elé tart a pajkos kedvű szerző görbe tükröt, a zenei alapszókincs szavait veszi nagyító alá. Ebben a paródia-sorozatban, afféle zenei „Így írtok ti”-ben álarcokban persze Dohnányi művészegyénisége mutatkozik meg; hiszen őrá jellemző elsősorban, hogy mit és hogyan parodizál.

Már maga a téma is jelzi, ezúttal többről van szó, mint egyszerű variáció-sorozatról. Dohnányi „A variáció”-t komponálta meg, s ehhez segítségül az egész Európában (s többek közt Mozart feldolgozásában is) ismert francia dalocskát hívta. Humorát – egy-egy apró kadencia erejéig – a téma bemutatásakor is szabadjára ereszti. Először mintha a csilingelő hangú zenélő óra megbolondulna, s hirtelen díszes futamokba törne ki – másodjára a kadencia helyén mintha megakadna a gép, s torzul ismételgetné motívumait, amíg az alkotó keze tovább nem lendíti.

A „kürtszignál” – ez lehetne a második tétel címe. Először úgy harsan föl, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Később bolondos bakugrásra vállalkoznak a kürtök és trombiták; nonát ugrik lefelé, majd visszakanyarodik dallamuk.

Az iménti variáció egyben konkrét művet is eszünkbe juttathat: Schumann második, C-dúr szimfóniája kezdődött ugyanezekkel a hangokkal. Schumann, Schubert és Brahms, a három romantikus mester muzsikája mindig is közel állt Dohnányi egyéniségéhez. A harmadik tételben Brahms iránti vonzalmának állít emléket.

Az utalás félreérthetetlen: a vonósokon felhangzó melódia párját Brahms B-dúr zongoraversenyének utolsó tételében fedezhetjük fel.

A Brahms muzsika nemes hangjától egyelőre elbúcsúzunk. Dohnányi most a kávéházba vezet, ahol népszerű melódiát játszik a zenekar; olyat, amelyet akár fütyülni is lehetne. Vagy inkább a cirkuszban volnánk; ahol két bohóc, az óriás és a törpe párbeszédét hallhatjuk? Kontrafagotton, fagotton szólal meg az óriás, fuvolán, piccolón válaszol a törpe, miközben a zongorista gyakorlatozik: az akkord-játék rejtelmeibe kalauzolja közönségét.

Hangszerelési ötletekben továbbra is kifogyhatatlan Dohnányi muzsikája. „Mint egy zenélő óra” – adja tudtunkra a következő variáció felirata; a zongorához ezúttal csilingelő harangok társulnak. A hatodik változat pedig ismét gyakorlat: virtuóz skálákkal mutatja meg a zongora művésze, hogy legény a talpán; s persze közben a fúvósok sem unatkozhatnak.

Dohnányi Ernő Pozsonyban született és nevelkedett, s így természetes, hogy a közeli Bécs zenéjét anyanyelvi fokon ismerte. Gyermekfővel szerethette meg a könnyedebb, kedélyesebb bécsi muzsikát is: a keringőt. Élete végéig nagy kedvvel játszott és komponált valcereket. A legszebbet a Gyermekdal-variációk tételei közt találhatjuk. A hetedik változat valósággal a tánc apoteozisa, méltó párja Ravel sodró lendületű La Valse-ának, vagy a Rózsalovag keringő-forgatagának.

Műfajt parodizál a nyolcadik változat is. A sorok fölött ez olvasható: Alla marcia. Dohnányi indulója megint több, mint egy induló a sok közül. Az induló muzsikák teljes kelléktárát felvonultatja mókás kedvében a szerző; üstdobok verik a ritmust, sok-sok műből ismerős dallamok harsannak fel a fúvósokon. Úgy ahogyan azt már ki tudja hányadszor hallottuk. Vagy mégsem úgy? A motívumok meg-meg bicsaklanak, mintha botladozna a menet; s a befejezés is meglepetést tartogat, a dúr hangnemű tétel váratlanul moll színnel zárul.

Az üstdobok gyors tarantellává alakítják át az egyenletes induló-ritmust; a száguldó táncban a téma moll alakja tűnik fel. Moll a tízedik tétel hangneme is. Dohnányi variációt alkot a variációban; a téma első sorát most a barokk passacaglia törvényei szerint a basszusban hallhatjuk.

A passacaglia után továbbra is a barokk stílus a tréfa célpontja. Korál következik, fenséges és nagyszabású, bombasztikus – és ezért mulatságos is.

A műfajok kaleidoszkópjából a fúga sem maradhat ki. Ahogy illik, ez koronázza meg az egész sorozatot. Szinte mondanunk sem kell, hogy a polifon szerkesztés olyan jólismert mesterségbeli fogása, mint a téma megfordítása, ebből a fúga-paródiából sem hiányozhat. A kezdő ütemek hosszas skálái és trillái pedig Beethoven monumentális fúga-bevezetőire kacsintanak – a B-dúr, Hammerklavier szonáta zárótétele indul például hasonló előjátékkal.

A Gyermekdal-variációk talán többet és igazabbat árul el Dohnányi művész-egyéniségéről, mint a zongorajátékát megörökítő néhány felvétel. Aranyló derű, páratlan mesterségbeli tudás, fölényes virtuozitás jellemzi az 1914-ben alkotott kompozíciót. Bizonyos, hogy ez a muzsika sem mutat, s nem is mutatott soha a jövőbe. De valóságos kincsesbányája a hangszerelési ötleteknek, az egyéni harmóniai leleményeknek, a szólamvezetés kifinomult művészetének. És mindenekelőtt a humornak. „A humor barátainak örömére, másoknak bosszúságára” – írta az örök tréfamester a kottasorok fölé. Úgy látszik, a humor barátai vannak többségben, hiszen a mű ma is diadalútját járja a világ összes hangversenytermében.

Videó ajánló

Olvasson tovább