A hét zeneműve

Gustav Mahler: 8. szimfónia

Furcsa volna, ha épp a legfontosabb művemet értenék meg a legkönnyebben – írta feleségének Mahler 1909 szeptemberében, miután Mengelberg karmesternek és a holland zeneszerzőnek, Alfons Diepenbrocknak eljátszott néhány részletet 8. szimfóniájából. Mindkét muzsikusra nagy hatást tett a kompozíció, és Mahler szinte csodálkozva jegyezte meg, hogy milyen egyöntetűen nyűgözi le a „Nyolcadik” zenéje már csupán a zongorás, kivonatos bemutatáskor is hallgatóit.

Fontos és egyáltalán nem magától értetődően természetes megfigyelés ez. Hiszen ha a hatás titkát kutatjuk, ennél a Mahler-szimfóniánál épp a rendkívüli előadóapparátus, tehát a mű külső burka tűnik fel első pillantásra. Zene és előadóegyüttes azonban a 8. szimfóniában megbonthatatlan egységet alkot: a dallamok lélegzése, a forma monumentális felépítése s az ebből kisugárzó szellemi erő, a dicsőítő- és ima-hang, az elragadtatott lelkiállapot és ünnepélyes hangulat félreérthetetlenül hirdeti az „ezrek” szimfóniájának lelkesítő mondanivalóját.

Képzelje el, hogy megcsendül, megzendül az egész Univerzum – jellemzi a művet Mengelbergnek Mahler, és hozzáteszi: Nem az emberek hangja szólal meg itt, hanem keringő bolygóké és napkorongoké.

Ezt a zenét hallotta meg és kottázta le a zeneszerző 1906 nyarán, szokása szerint vidéken, Maierniggben, ahol szabadságát töltötte. Felesége, Alma így emlékezik vissza a komponálás kezdetére: „Maierniggben az első tizennégy nap – mint minden évben – ismét megbénította Mahler alkotókedvét, s a tehetetlenség ezernyi kínját kellett elviselnie. Ám egyszer csak egy reggel, amikor belépett dolgozószobájába, eszébe jutott a Veni creator spiritus.”

„Veni creator spiritus, mentes tuorum visita” – „Teremtő Lélek, légy velünk! Látogasd híveid szívét!” – így fohászkodott Mahler ihletért Hrabanus Maurus gregorián himnuszának első versszakával azon a bizonyos reggelen. Azonnal táviratozott egyik barátjának a Veni creator pontos fordítását és ritmizálását illetőleg, s a középkori latin költemény valósággal felfakasztotta benne a zene forrását. Lázasan kezdett komponálni, és szinte egyetlen lélegzetre zenésítette meg hatalmas énekkarra és zenekarra a himnuszt.

Négytételes szimfóniát tervezett, lassútétellel, scherzóval és egy – ugyancsak kórust foglalkoztató, az első tételre rímelő – fináléval. Jó ideig nem sikerült azonban a gregorián himnuszhoz kapcsolódó és illő szöveget találnia. Amikor végül Goethe Faustjának zárójelenetére esett a választása, a négytételesség elképzelése egy csapásra szertefoszlott: a Veni creator spiritus és Goethe Chorus mysticusának gondolathálója befonta és teljessé tette a kompozíciót. Így lett a 8. szimfónia kéttételes; igaz, két óriástétel áll párba egymással, s foglalja össze változatos formarészek hosszú sorát.

Miért szimfónia, miért nem kantáta vagy oratórium e különös kompozíció címe-műfaja? Azért, mert belső arányai, szerkesztése, témáinak, motívumainak rendszere is a megelőző Mahler-szimfóniák (különösen a „Harmadik”) testvérdarabjává teszi a „Nyolcadikat”. A szimfonikus koncepció határozza meg a szöveg megzenésítésének módját. Előre elgondolt zenei törvényeknek engedelmeskedik ugyanis az első tétel szövegének feldolgozása. Mahler visszatérő témaként fogja fel a himnusz egyes sorait, mondatait, bizonyos szavakat meg motívumként szerepeltet. A szövegismétlésekkel olyan formát teremt meg, mely a szonátaforma elve szerint rendeződik el. A tétel zenéjének szövésmódja polifon, témabelépések kergetik egymást, különböző jellegzetes dallamok bukkannak fel egy időben, a főbb témákból lepattant rövid motívumok vágnak hangszereken és énekszólamokban egymás szavába. A hangzástér a tétel végére telítődik, a hangerő maximálisan felfokozódik, és úgy érezzük, mintha egy nagy fúga fejeződne be.

Ugyanakkor a forma és a szövésmód a szöveg legmélyebb és legfontosabb mondanivalójával találkozik.

A himnusz költője a teremtő szellemhez (creator spiritus) fordul, akit „Vigasztalónak is hívnak” (qui diceres Paraclicus), aki megerősíti, meggyógyítja, felüdíti a fáradt, szenvedő, bűnöktől terhes emberi lelket. „Gyújts fényt érzékeinkbe! Öntsd szívünkbe szent szerelmedet!” – hangzik a himnusz talán legjellemzőbb mondata (Babits Mihály fordításában). A megtisztulásért, a megigazulásért, a szellem diadaláért szólal meg tehát a fohász, azzal a lázas vágyakozással, amit a keresztény teológia szeretetnek nevez. De nem hívhatnánk-e ugyanezt az érzést és folyamatot teremtésnek, alkotásnak, komponálásnak is? Amikor Mahler az „univerzum” hangjait gyűjti össze és veti papírra, nem ugyanazt teszi-e, mint ami a Veni creator spiritus himnuszban lejátszódik? A 8. szimfónia ragyogó szellemi erővel feltornyozott, szigorúan tökéletes formája éppenhogy a semmiből létrehozott nagy mű dicshimnusza, Hrabanus Maurus költeményének monumentális felnagyítása egy szinte emberen túli, kozmikus világ árnyai szerint.

A forma építményén, tehát a teljes tételen kívül bizonyos részletmegoldások is érzékletessé teszik a szöveg tartalmát. Rögtön a tétel kezdetén, a himnusz első sorának megzenésítése ilyen. Ütemenként változik a lüktetés, a hangsúlyok egyre rövidebb – először négy, majd három, végül két – ritmus-egység elteltével következnek, a szellem transzcendens szféráiba vágyó türelmetlen emberi lélek sürgető kérlelését fejezve ki. A tétel hangulatát Mahler a következőképpen határozta meg: „impetuoso”, azaz hevesen, szenvedélyesen.

A szenvedély a 8. szimfónia első tételében nem emberi szenvedély. Helyesebben: távol áll a testi vágyakozástól, küzdéstől, harctól, szerelemtől. Ez a lélek szenvedélye, a földi porhüvelyt szétfeszítő, magasbatörő titokzatos erőé, melyről ókeresztény egyházatyák és protestáns prédikátorok évszázadokon át oly szent hevülettel szónokoltak és írtak. Prédikátori képek és hasonlatok – zenei megoldásokra vetítve – a Veni creator spiritus Mahler-féle feldolgozását is átszövik. Akár valamelyik Bach-kantáta szövegfestő jelenségei között szerepelhetne a szellem birodalmának értékrendjéhez mérve gyenge és gyarló test ábrázolása a szólóhegedű bizonytalanul hullámzó, megbotlásokkal és megtorpanásokkal teli dallama, mely akárcsak a test lélek nélkül – darabjaira hullana, ha a kórus nem ritmizálná oly pregnánsan a szöveget az energikus nyitódallamot idézve fel: „Infirma nostri corporis, virtute firmans perpiti” – „S mi bennünk testi gyöngeség, örök erőddel izmosítsd!”

A 8. szimfóniát a bemutató után azért nevezték el „ezrek” szimfóniájának, mert valóban több mint ezer ember adta elő 1910. szeptember 12-én, a müncheni Festhalléban. 858 énekest (vegyes- és gyerekkarokat, szólistákat) és 171 hangszerest vonultattak fel az óriási pódiumon a szecessziós mozgalom híres díszlettervezője, Mahler barátja, Alfred Roller tervei szerint. A trombitások és harsonások egyik részét – két külön csoportra osztva – jobb és bal oldalt, fönt helyezték el, hogy az első és második tétel lezárásának pillanatában, a csúcsponton, hangszereik mintegy égi fanfárként szólaljanak meg.

Nem véletlen, hogy a szimfóniát II. Vilmos császár Németországában mutatták be. A gazdaságilag szédítő mértékben fellendült egységes német állam kedvelte az erőfitogtató monumentalitást; gyakran rendezték meg több száz tagú kórusok találkozóját tízezer férőhelyes csarnokokban (olykor maga a császár is részt vett az ének-ünnepségeken): még Richard Strauss is ilyen gigászi apparátusra írta Taillefer balladáját 1904-ben, amikor a heidelbergi Egyetem filozófiai fakultásán díszdoktorrá avatták.

Mahlerre azonban nem a korszak, a divat, hanem a téma hatott parancsolóan; az „univerzum” zenéje rendkívüli előadó együttest kíván. És – hála a szimfónia feltartóztathatatlan, elemi erejének – sikerült megteremteni a kivételes bemutató ünnepi légkörét. „Nagy napok voltak ezek számunkra, akik jelen lehettünk a 8. szimfónia próbáin – emlékezik vissza a betanító karmester, Bruno Walter. – A hatalmas apparátus odaadóan engedelmeskedett [Mahler] szavának és a mesteri kéznek, mely könnyedén kormányozta. Valamennyi közreműködő ünnepien emelkedett hangulatban volt, legfőképpen talán a gyerekek, akiknek szívét azonnal megnyerte. Micsoda pillanat volt, amikor az óriási kiállítási teremben a hallgatók ezreinek ünneplése közben elfoglalta helyét az ezer szereplő előtt […], amikor a mű a creator spiritust szólította, azt, aki lelkéből fakasztotta, amikor minden ajakról felcsendült az alkotó életének vágyakozó kiáltása: Accende lumen sensibus, infude amorem cordibus!, majd amikor az előadás utolsó hangja is elhalt, s a lelkesedés vihara eljutott hozzá, Mahler elindult felfelé az emelvény lépcsőjén, melynek legfelső fokán az ujjongó gyerekkar várta, s a sorok előtt elhaladva megszorította a felé nyújtott kezeket.”

Ez a kép – Mahler, amint egyre följebb és följebb lépked az emelvényen – álomképpé alakult át Bruno Walter képzeletében, s egy kötetben, mely az ötvenéves Mahler tiszteletére jelent meg a 8. szimfónia bemutatójának évében, leírta az álmot, amint mesterét látja lentről egyre magasabbra és magasabbra kapaszkodva a hegy oldalában. Banális fordulat lenne hozzátenni: a halhatatlanság felé, de épp a 8. szimfónia eszmevilága teszi lehetővé, hogy bátrabban tekintsünk messzebbre, e hasonlat mögé.

A Mahler-szimfónia második részének szövege a – Faust második részének zárójelenete – ugyanis épp a halhatatlanságba vezető utat ábrázolja, a lélek felemelkedését a szellemi régiókba, a dantei „Paradiso”-t, mely – a 18. századi svéd filozófusnak, Emanuel von Swedenborgnak a lélek újjászületéséről szóló tanaival keveredve Goethére is erősen hatott. Milyen világba kerül Faust lelke halála után, hogyan tisztul meg a földi bűntől remeték, szentek, angyalok, fél-angyalok, szellemi lények csoportjainak éneke közepette – erről szól a Faust oratórium felépítésű zárójelenete. „Oroszlán karmait behúzva surran itt, hol égi szeretet tölti a szíveket” (Kálnoky László fordítása) – így festi le a „nem ismert tartományt” a nyitókórus. Mahler a hegedűkkel érzékelteti, hogy nagyon magasan fekvő vidék ez, vékony, remegő hang jelzi a mennyei csöndet, melybe mintegy beleolvad a fafúvók és a pengetett mélyvonósok menetzenéje. Sejtelmesen suttogó kórus szólal meg, a sziklák megannyi irányból visszhangozzák az égi hangokat.

A zene útmutatásával lassan haladunk felfelé, egy sor olyan lénnyel találkozva, akik, amelyek a katolikus teológia egy-egy gondolatát jelképezik. Goethe azért fordult konkrét teológiai fogalmakhoz, hogy – mint maga mondta – a túlvilággal kapcsolatos költői elképzeléseinek „jótékonyan korlátozó formát és szilárdságot” adjon. Ily módon ismerkedünk meg a zárójelenet misztériumában Pater extaticusszal, Pater profondusszal, Pater seraphinusszal, az üdvösséghez vezető lépcsősor különböző fokán; fiatal és tökéletesebb angyalokkal, a „boldog fiúkkal”, azaz olyan gyermekek lelkével, akik születésük után közvetlenül meghaltak, s bár részesei az eredendő bűnnek, mégis tisztábbak az életüket megélt embereknél.

A fiatal angyalokat és a „boldog fiúkat” Mahler népiesen egyszerű dallamokkal ruházza fel, igazi angyal-zenét ír, s azt a naiv-mesélő hangvételt eleveníti fel, ami 4. szimfóniájának csengő-bongó, muzsikáló mennyországát jellemezte.

A szimfónia második része önmagában is szimfónia-terjedelmű (csaknem egyórás mű), és úgy épül fel, mint többtételes szimfónia. A túlvilág első régiója alkotja a lassú tételt; az angyalok bájos világa helyettesíti a scherzót; s végül a záróhimnusz, a finálé akkor csendül fel, amikor a legfelső szféra, a tökéletes büntetlenséget jelképező birodalom tárul fel, melyet Mária, Jézus Krisztus édesanyja és az őt kísérő bűnbánó nők (többek között Faust elhagyott kedvese, Margit) képviselnek. Hat hárfa, zongora, harmónium, cseleszta sugározza hangzuhatagokon át a legtisztább, vakító fényt; végtelen himnuszmelódia árad, az „Örök Asszonyi” (das Ewig Weibliche) vonzza ellenállhatatlanul Faust megtisztuló lelkét. Lehullott „Maja fátyola”, amit a brahmanizmus az ember érzékelte világ elé húzott, s a misztikus kórus kimondja a túlvilág igazságát: „Csak földi példakép, minden múlandó; itt lesz a csonka ép s megbámulandó; mit nincs szó mondani, itt fényt sugároz; az Örök Asszonyi emel magához”.

A creator spiritust áhító ember végső céljához érkezett el ebben a pillanatban. A szimfónia utolsó ütemeiben Wagner Parsifal-harangjainak négy jellegzetes hangja harsog, mely az első tétel himnuszának kezdetével is rokon. A misztikus kórus mögött feldereng egy kép, a Krisztus vérével teli, dicsfényt sugárzó Grálé, melyet azonban nem a túlvilági, hanem az evilági ember emel magasba. Miként Mahler megálmodta: ezer, s azóta millió és millió ember. Mindazok, akik részesei a 8. szimfónia misztériumának.

Videó ajánló

Olvasson tovább