A hét zeneműve

Liszt Ferenc: A-dúr zongoraverseny

„A részletekben felvillanó újszerűségeknél fontosabb az a tökéletesen új, minden addigitól eltérő tartalmi elgondolás, amely a fő művekben… megnyilatkozik” – mondotta Liszt zenéjéről Bartók Béla, és „tartalmi elgondolás”-on nyilván a formai koncepciót értette. Konkrétan itt ugyan Liszt legnagyobb alkotásait, a h-moll szonátát és a Faust-szimfóniát említette, de ebben az értelemben érvényesek szavai többek között az Esz-dúr és A-dúr zongoraversenyre is.

Lisztnek ugyanis sikerült a maga új, nagyromantikus zenéjének megfelelő, a változatosságot és szerves egységet egyidejűleg biztosító, új formai megoldást kialakítania. A már Beethoven és Schubert óta szétfeszülő forma, a klasszikus, ciklikus, több tételes szonáta az ő műhelyében sajátosan Liszt Ferenc-i szerkezetté lett. Ez a Liszt utáni zenében is nagy hatású, zseniális trouvaille magában foglalja a teljes ciklikus formát – és mégis egyetlen, egységessé épült mű. Ilyen három, de mégis egyetlen tételes szonátaforma például a h-moll szonáta; s ilyen négy, de mégis egyetlen tételes versenymű például az Esz-dúr koncert.

Az A-dúr zongoraverseny megint másképp egységes. Benne a klasszikus rondó elemei élnek tovább. Ez is egyetlen tétel, melynek különféle szakaszai egyszersmind betöltik a ciklikus forma különféle tételeinek funkcióját is.

A főtéma vagy rondótéma összesen négyszer, négy különféle alakban jelenik meg. Második megjelenése után – akár a szonátarondóban – kidolgozási rész következik. Harmadik-negyedik megjelenése már a visszatérést jelenti. A többtételesség elemeit is felfedezhetjük ugyanakkor: a másodszor megjelenő rondótéma előtti „epizód” mintegy a Scherzo, maga a másodszori rondótéma-szakasz a lassú-tétel szerepét tölti be. A visszatérés pedig a ciklikus forma fináléját helyettesíti.

Mindez természetesen Liszt sajátos formálásmódjára transzponálva értendő.

A versenymű harmonizálására – kicsiben, az akkordok kapcsolatában, és nagyban, a formai koncepció egészének hangnemi tervében egyaránt – jellemző a hagyományos-funkciós tonalitásnak ellentmondó, azt szétfeszítő tercrokonság – mely beethoveni, schuberti kezdemények után Liszt zenéjében nyert teljes egyenjogúságot.

A kompozíció második zongoraversenyként jelent meg. Valójában – ha a zongorára és zenekarra írott fantáziákat leszámítjuk – a harmadik; a legelső, vonószenekari kíséretes, Malédiction című zongoraversenyt azonban csak jóval Liszt halála után, 1915-ben adták ki. Az A-dúr koncertet a zeneszerző még a szokásosnál is többször alakította újjá. Legkorábbi vázlatai a nagy virtuóz turnék küszöbén, 1839-ben keletkeztek. Ezeken kívül még négy kézirat maradt fönn: 1849-ből, 1853-ból, 1857-ből, és a végső forma: 1861-ből. Ez jelent meg nyomtatásban, 1863-ban, Liszt egyik kedves tanítványának, a kiváló zongorista Hans von Bronsartnak szóló ajánlással. Ő volt a Liszt vezényelte ősbemutató szólistája is: 1857-ben, a weimari Udvari Színházban.

Korai változatában a versenymű címe „concert symphonique”, szimfonikus koncert volt – ez a magyarázata, hogy a zongorának itt viszonylag nincs olyan egyeduralkodóan szólisztikus szerepe. És bizonyára egyik oka, hogy népszerűségében messze elmarad a közismert Esz-dúr koncert mögött.

Maga a főtéma például – amely, rondószerű forma lévén, a mű legfontosabb alappillére – elsődlegesen nem zongorára fogant:

Ennek a fuvolákon, klarinétokon és fagottokon megszólaló, gyengéd, Adagio sostenuto feliratú, ¾-es lüktetésű lírai témának két fontos, és a későbbiekben önállósuló mozzanata van. Egyik harmonikus: ez az első két ütem közötti frappáns akkordváltás és folytatása a 3–4-ben: (lásd 1. α) A másik melodikus: ez a nagyobb motivikus-szimfonikus szerepet betöltő elem a 3–4. ütem jellegzetes leugrású dallamocskája: (lásd 1. β)

A szólózongora először csak körülírja ezt a főtémát, lágy, harmonikus menetekkel.

A versenymű első nagyobb szakasza egészében ebből a főtéma-anyagból szövődik. Az előírások többsége: dolce és espressivo. A hangszerelés ennek megfelelően lágy és kifejező – bensőségesen, finoman szól a zongora a fafúvókkal és vonósokkal. Csak egyetlen „idegen” dallam hangzik fel ebben a főtéma meghatározta szakaszban, s ez Liszt különleges hangszínkombinációs fantáziáját dicséri: az olaszosan olvadó, puha melódiát a zongora gyöngyöző futamainak kíséretével a kürt fújja, mégpedig, előírásának megfelelően: álmodozva.

A szólóhangszer rövid kadenciája után új, tematikájában, karakterében kontraszt-jellegű szakasz, d-moll „epizód” indul. A zongorán, a balkéz mély regiszterében makacsul ismétlődő, morgó és kiélezett, markáns képlet jelentkezik; a jobbkézben pedig nagyon feszes, éles pontozású akkordikus motívum:

Később bekapcsolódik a zenekar is. Hatalmas fokozás következik, hangerőben, tempóban nagyon izgatott, 6/8-os Allegro. A mű dramaturgiájában ez még további hangulati emelkedő, s átvezet egy újabb, még gyorsabb szakaszba, mely mintegy a ciklikus forma Scherzóját képviseli. Ez b-mollban indul, és cisz-mollba jut. Erőteljes, szaggatott, 6/8-os lüktetésű motívumát érdemes megfigyelni, mert egyike a mű fontos építő elemeinek:

E szakasz végén Liszt teljességgel átlényegíti az iménti téma karakterét: a hirtelen egy elrévült álomvilágba átváltó kadencia után, mintegy a téma-metamorfózis mintapéldájaként, lágy, 4/4-es lüktetésű espressivo-dallammá alakulva szólal meg, E-dúrban.

Később az oboán és zongorán halljuk viszont, egyszerű, ártatlan dallamként:

De ez a példánk már egy újabb formai rész közepette hangzik fel, mely az egytételes Liszt Ferenc-i rondóformában a téma második megjelenését, az expozíció végét képviseli. Egyszersmind a ciklikus mű lassú tételét helyettesíti: valamennyi lírai elemét egybegyűjti. Ez a szakasz az A-dúr verseny legköltőibb részlete. Dallamosságát a Liszt stílusában ebben az időben még gyakori, az olasz operák hatását tükröző bel canto fordulatok jellemzik:

Hangnemében is viszonylag zárt rész ez, Desz-dúrban, 4/4-ben. Liszt pompás hangszerelési ötlete, hogy ezúttal szóló cselló játssza a főtémát, a koncertáló zongora kíséretével:

Még egy újabb, kifejező, poétikus dallam következik itt, melyből hosszabb zongoraszóló bontakozik ki, „con abbandono”, azaz „magunkat elhagyva”, mintegy: „révületben” előírással:

Ez is – bár távoli – rokona a főtéma melodikus részének. A szakasz végén, a zenekar magas régióiban, megdicsőülten szól a főtéma. Újabb zongora-kadencia után érkezünk el a versenymű kidolgozásszerű középső szakaszához, az Allegro decisóhoz. A már bemutatott motívumokkal dolgozik itt a zeneszerző, főként a főtémával kontrasztáló elemekkel, a szaggatott-erőteljes b-moll és a pontozott-akkordikus d-moll anyaggal – mégpedig nagyrészt szimultán. Ez a belső szerkezeti feszültség mintegy a fedezete a hangulat szenvedélyes, drámai feszültségének, annak, hogy a hatalmas, „vastagon hangszerelt” fortissimót sem érezzük külsőségesnek. A zenekar rézfúvókkal bővül, a zongora – a kétféle anyagot egyszerre megszólaltató zenekarral egyidejűleg – pörölycsapásszerű, kemény akkordokat játszik. (Hasonló a hetvenes évek derekán Csajkovszkij híres b-moll zongoraversenyének kezdete.)

A zene lecsendesül, de ez csak erőgyűjtés egy újabb, hatalmas nekifeszüléshez. Ez pedig a visszatérés, illetve a finálé hatásos előkészítése.

Liszt ebben az időben – bizonyára nagyrészt Wittgenstein hercegné hatására – szimfonikus műveit szerette a hatás kedvéért győzelmes, diadalmas nagyzenekari fortissimóban befejezni, s ettől ekkoriban még olyasvalaki sem téríthette el, mint Richard Wagner, aki, a Dante-szimfónia esetében, megkísérelte. E cél érdekében ilyenkor néha zseniális tématranszformáló képességével is visszaélt. Olykor nem törődött vele, vajon egy-egy téma elviseli-e az átlényegítést. Ennek a jelenségnek egyik példája ez a szép versenymű. A fináléban – vagy, ha úgy tetszik, variált visszatérésben – rézkórusos tutti által megszólaltatott, harsány indulóvá alakította a gyöngéd, ¾-es lüktetésű főtémát. Ez lett belőle:

Egy lírai részlete azért ennek a finálénak is van: a főtéma újabb, immár negyedik, zongoraszóló variációjával induló szakasz, mely hangulatában, anyagában – néhol szó szerint is – a lassú-tételszerű részre utal vissza. Igaz, Liszt ezt rövidítésként, „húzhatónak” jelölte, vagyis nem tartotta a kompozíció nélkülözhetetlen, szerves részének. A gyakorlatban ma már senki sem hagyja ki az amúgy sem hosszú versenyműből. – Ez azonban csak epizód, az A-dúr koncert strettóvá gyorsuló codával, hangos indulóként ér véget.

Videó ajánló

Olvasson tovább