A hét zeneműve

Liszt Ferenc: A Villa d’Este ciprusai és szökőkútjai

Liszt Ferenc Zarándokévek című zongoraciklusának első két része, a Svájc és az Itália, az 1830-as években született művek végleges alakját foglalta kötetbe, 1850 táján. Élete alkonyán e sorozatot még egy csokornyi zongoraművel egészítette ki Liszt: ez a Zarándokévek, 3. kötet – de már alcím nélkül. Az e kötetbe foglalt darabok – egyetlen kivétellel az 1870-es évekből – Liszt Ferenc legjelentősebb sorozatát alkotják. Egyszerre képviselik a lényegére egyszerűsödött, kifejezőerejében legtömörebb, legőszintébb Liszt-zenét, a „magyar” Lisztet, az expresszionizmus és az impresszionizmus felé utat mutató mestert. Ugyanakkor nem pusztán elemzéskor roppant érdekes művek, hanem pódiumon is jól érvényesülő hangversenydarabok. Épp e ciklus rendkívüli jelentősége miatt két részletben mutatjuk be. Elsőként a Villa d’Estéhez kapcsolódó három kompozíciót.

A Villa d’Este – a Rómától 32 km-nyire, keletre fekvő Tivoli városában – ma kedvelt kirándulóhely. A XVI. században építtette Ippolito d’Este bíboros, Lucrezia Borgia és Alfonso d’Este fia. Maga a palota egyszerű – híressé teraszosan épült reneszánsz parkjának szökőkút csodái és 400 éves hatalmas fái teszik: ciprusok, cédrusok, pineák. A múlt század második felében került Gustav Hohenlohe bíboros tulajdonába, aki felújította a palotát és a parkot. A bíboros – Wittgenstein hercegné vejének fivére –, akivel Liszt jó barátságban volt, s akitől a tonzúrát nyerte – 1864-től haláláig évente hosszabb-rövidebb időre vendégül látta itt a művészt. Ő jól érezte magát: a gyönyörű környezet inspirálta, megtalálta a hőn óhajtott alkotói magányt, de mégsem volt elérhetetlen távolságra római barátaitól.

A kései Liszt sötét alaptónusú zenéjének témaköre is megváltozott. Az utolsó periódus központi helyét halálköltészete foglalja el. Siratók, gyász-zenék, haláltáncok, démoni látomások. Közéjük tartozik a két, „A Villa d’Este ciprusai” című sirató is. Barátnőinek a zeneszerző beszámolt e darabok keletkezéséről. Meyendorff bárónénak írta, 1877. szeptember 13-án: „Bár még nem tértem vissza a munkához, most írtam mintegy száz taktusnyit zongorára. Sötét és vigasztalan elégia; csak a végén világosítja meg egy sugárnyi türelmes rezignáció. Ha közreadom, a címe ez lesz: A Villa d’Este ciprusai.” – Tíz nappal később, Wittgenstein hercegnének így vall: „Az utóbbi három napot teljes egészében a ciprusok alatt töltöttem. Valamiféle megszállottság volt ez – képtelen voltam bármi másra gondolni – még a templomban is – öreg törzsük kísértett, és énekelni, sírni hallottam örökké változatlan lombkorona terhelte ágaikat! Végül is itt vannak, kottapapíron rögzítve; sok-sok javítás, törlés, újabb törlés, újra másolás után most már beletörődöm, nem nyúlok többé hozzájuk.” És, ismét Meyendorffnénak, szeptember 27-én: „Az utóbbi két hétben elmerültem a ciprusokban. A Villa d’Este-beliek visszatérítettek Michelangelo ciprusaihoz, a római karthauzi kolostorban, a Santa Maria degli Angeliben levőkhöz (a régi időkben Diocletianus termái, a mostani fő vasútállomás mellett)” – a mai Termini pályaudvarhoz közeli, Michelangelo tervezte épületről van szó. „Így – folytatta – két csoport ciprust komponáltam, mindkettő több mint 200 ütemnyi, plusz egy utójátékot a Villa d’Este ciprusairól. Ezeknek a szomorú daraboknak nem lesz nagy sikerük, és nem is törődöm vele. Thrénodies-nak – siratónak – nevezem majd őket, minthogy az elégia szót túlságosan és szinte szó szerint is lágynak érzem.”

A ciprusokon kívül Michelangelo is vonzotta tehát. Az a művész, akiről – 1877. október 17-én – azt az önvallomásnak is beillő meghatározást írta Meyendorffnénak: „Hozzá hasonlóan talán senki sem ismerte és tapasztalta ennyire a lángész magányosságát.” Amikor aztán megtudta, hogy a Santa Maria degli Angeli ciprusait mégsem Michelangelo ültette, a második darabot is a Villa d’Este ciprusairól nevezte el – ezért van két ilyen című kompozíció a kötetben.

Keletkezésük idején egyébként bizalmas leveleiben lelki depressziójáról, rossz közérzetéről, életuntságáról, műveivel kapcsolatos elégedetlenségéről panaszkodott; arról, hogy nem képes hangokban kifejezni azt, amit szeretne.

A Villa d’Este ciprusai című első sirató, Andante, ¾-ben, g-ben beszédes bizonyítéka annak, hogy a zeneszerző a maga tehetségét illetően túlságosan is szerény volt. A mű megkapó módon fejezi ki azt a mélységes levertséget, amelyről leveleiben is vall. Zenei megvalósítására – mint idős korában annyiszor – a két bővített másodos magyar- vagy cigányskála adta lehetőségekkel él, dallamosságában, harmonizálásában egyaránt. Olyannyira egységes szerkezetű, hogy egyetlen témából épül három részessé. Harangzúgáshoz hasonló basszus fölött jelentkezik először, még csak magjában, a szűk járású, morbid téma, majd kibomlik: zongoraszerűbbé terebélyesedő kíséret, kromatikusan ereszkedő basszusvonal, érdes harmóniák felett:

Ez jelenti a forma első részét. Más felrakásban, sűrűbb középszólamok felett szólal meg ismét a téma; kidolgozásszerű, hatalmas fokozással ér a csúcspontra, aztán elcsendesedik – ez a középrész. A zárószakaszban a kezdetinél magasabb regiszterben, dúrrá világosodva, megtisztulva hangzik fel az alaptéma. A mintegy negyven ütemnyi, megbékélést sugárzó kóda – fejezi ki azt a rezignációt, amelyre Liszt levelében utalt.

Ami a maga kifejezőerejét illeti, a művész túlságosan lebecsülte adottságait. Abban viszont sajnos igaza volt, hogy e kompozíciók nem lettek sikeresek, még száz évvel születésük után sem. Csak kivételes esetekben hangzanak el – újabban – a pódiumon. S ha ez érthetetlen, és sajnálatos az első Ciprus-sirató esetében, még inkább az a másodikat illetően. Hisz ez még jelentékenyebb, expresszívebb és „mutatósabb” darab. Nem túlságosan lassú, Andante tempójú, 4/4-es metrumú kompozíció, e-ben. Lényegében három fontos anyagból épül. Legjelentősebb az indító, az erősen Wagner Trisztánja jellegzetes indulására emlékeztető, de annál súlyosabb, fáradtabb, komorabb, sötétebben harmonizált, máskor meg magában megszólaló motívum: alászálló kvint, mely kismásodonként, vonszolódva kapaszkodik felfelé. Ez a darab alaphangulatának és formájának meghatározója: összesen hétszer jelentkezik, ez adja a keretet, a kezdetet és a befejezést:

A második téma ellentétes karakterű: heroikus, felfelé törő, később „grandioso”-vá nő. Először azonban fájdalmas, „dolente” sóhajjal ér véget, az alaphangulat jegyében:

Ez a mintegy 30 ütemnyi anyag kétszer hangzik el a kompozícióban.

A harmadik téma ismét egészen más: puha tört hangzatok felett kibomló olaszos dallam, fordulataiban Liszt régebbi olaszos cantóira emlékeztet:

Ez ötször jelenik meg a darabban. A visszatérésnek felfogható szakaszban az első témával kombinálva:

Jellegzetes Liszt-féle – egyenesen Beethoventől örökölt – kompozíciós sajátosság, hogy e záró szakaszban a főtémát panaszos-beszédes basszus szóló-recitativóvá szélesíti:

Az viszont kifejezetten az öreg Liszt Ferenc stílusát jellemző jegy, hogy a darab legvégén ismét teljesen magára maradva hangzik fel – ezúttal a jobbkézben – a kínlódó főtéma – , s így ez a megrendítő kései Liszt-sirató is elmagányosodva, kérdésszerűen, talányosan nyitva marad.

A ciklus egyetlen – de joggal – népszerű darabja a 4.: A Villa d’Este szökőkútjai, szintén 1877-ből. Ez kivételesen derűs folt a kései művek között. Itt még visszatér a liszti pianisztikus bravúr, de egészen átlényegülve. Ennek a műnek is van mintegy 3-féle zenei anyaga, amely másként és másként jelentkezik a 278 ütemnyi tervszerűen szerkesztett tételben. A lényege azonban nem ez. A Fisz-dúrban írt, tehát javarészt a fekete billentyűket igénybe vevő kompozíció lelke: a hangzás egészen új varázsa és költészete. Liszt, az utolérhetetlen zongoraművész már ifjúkori művei óta meg-megvillantott olykor hangszerén valamiféle új, fontos tényezőként jelentkező hangzást. Itt, a sok-sok gyöngyöző szökőkút hangját, ragyogását, illatát ábrázolva aztán teljes jogú, sőt elsőrendű kompozíciós elemmé válik a hangszín. A zenetörténet ezt tartja az első – és ebben a minőségében avantgarde – impresszionista zeneműnek.

Az újfajta hangzáscsodát fel- és lefelé hullámzó terchalmazokkal hozza létre, amelyek színesen csillogó trillaláncokká sűrűsödnek, vagy körbecsobogják a dallamot. E poétikus hangszínzuhatag lejegyzésére Liszt a darab közepén három szisztémát használt. A színnek a harmónia is része: szokatlan, eddig nem használatos négyeshangzatok szólnak, az egymásra tornyozott tercek száma 5-re, nóna, sőt 6-ra, undecim akkordokká nő; s az akkordoknak ez az egymásutánja is új hatást eredményez. Ilyen mindjárt az indulás:

Bizonyára nem véletlen, hogy az első szakasz végén egy másik „vízi” képlet sejlik fel: Wagner „Rheingold, Rheingold” motívuma, így, kétszer egymásután, csak annál érdekesebb harmonizálásban:

A nagymásodokból álló, úgynevezett egészhangú skála hangjaiból vett hangzatok, másutt meg éppen pentaton jellegű melódiák tűnnek fel – mind olyan elemek, amelyeket Debussy, Ravel és követőik zenéiből ismerünk. Figyeljék meg például ezt a pentaton menetet, unisono oktávokban, amely visszavezet a darab csúcspontját jelentő „brioso” szakaszhoz:

Liszt: A Villa d’Este szökőkútjai – mintája Debussy és Ravel vízi zenéinek. Debussy több darabjával szokás párhuzamba állítani. A fiatal Ravel 1901-ben készült, pompás, Szökőkút című darabjának viszont közvetlen, csak éppen negyed századdal idősebb elődje. De míg Ravel mottóul a víz csiklandozta, nevető pogány folyóistenről szóló költői sort idéz, addig Liszt „abbé-varázsló”, a maga zongorakölteményének közepén a kotta fölé János evangéliumának e szavait írja: „… hanem az a víz, amelyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz őbenne.”

Videó ajánló

Olvasson tovább