A hét zeneműve

Liszt Ferenc: Az ideálok

Egészen biztos, hogy ha Liszt szimfonikus költeményei közül egyet-kettőt, vagy akár ötöt meg kellene neveznünk, Az ideálok című kompozíció nem jutna rögtön eszünkbe. Természetesen először a népszerűekre gondolnánk: a Tassóra, a Mazeppára, a Les Preludes-re, esetleg az Orfeuszra és a Prométeuszra. Magyar szívünk a Hungaria hallatán dobbanna meg, s arra is emlékeznénk, hogy a szabadságharcot ugyancsak szimfonikus költeményben, a Hősi siratóban (Héroïde funèbre) gyászolta meg Liszt Ferenc. Az Ünnepi hangok című mű azoknak mond sokat, akik a Liszt-életrajz magánéletbeli eseményei iránt érdeklődnek, hiszen az induló jellegű kompozíció mögött a zeneszerző régen remélt, de az egyház által soha nem szentesített házasságkötése rejtőzik. Az Amit a hegyen hallani szimfonikus költeményt szimfónia méretei, monumentalitása különbözteti meg a többitől, a Hunok csatája a híres történelmi legendának köszönheti különös ismertetőjelét, és a Hamletet azért tartják fontosnak zenetörténészek, mert Liszt késői, szűkszavú, disszonáns zenéjének első előfutára.

És ezzel sebtében át is futottuk a nagy sorozatot. Azaz egyetlen mű mégiscsak kimaradt a tizenkettőből: Az ideálok. A felejtés jelképes. Az utókor hangversenyprogramjai és Liszt zenéjéről írott tanulmányai egyaránt mostohán bántak e csaknem félórás zenekari kompozícióval. Egy réges régi műsorismertetés így kezdi Az ideálok méltatását: „a darab alkalmi kompozícióként keletkezett, a weimari Goethe és Schiller emlékmű felavatására”.

A remekművekkel elkényeztetett utókor gyakran nagyképűen félretolja az alkalmi műveket. Ám nézzük csak meg ennek az „alkalmi” koncertnek a programját! 1857. szeptember 5.: a zárókórussal kiegészített Faust-szimfónia bemutatója, három Liszt-kórusmű és Schubert-dalok férfikari átiratainak társaságában. Az ideálokra tehát az alkalom kedvéért nem volt feltétlenül szükség. Schiller verse mégis ösztönzőleg hatott a szimfonikus költemény keletkezésében, ugyanis a 11 társmű egyikében sem állít emléket Liszt a nagy weimari költőnek. És ez már sokatmondó tény, hiszen a szimfonikus költemények olyan szorosan forrtak össze Weimar művészi hagyományaival és lehetőségeivel, hogy feltűnő lett volna, ha éppen Schiller nem szerepel a halhatatlanok névsorában, Victor Hugótól Torquato Tassóig.

Ugyanakkor az alkotó lángelméknél minden megnyilvánulás belső logika megbonthatatlan rendjébe illeszkedik, s az, hogy Liszt figyelme 1857-ben Schiller felé fordult, nem előzmény nélküli. Már 1853 táján kiválasztotta A művészek című, igen hosszú és magasztos Schiller-ódát, és megkomponálta énekkarra, zenekarra. Egy évvel később Wagnerrel való barátsága zálogaként megküldte Svájcba a Nibelung-tetralógia komponistájának a kompozíció második, átdolgozott változatát. Wagnernak azonban nem tetszett a mű, s véleményét válaszlevelében óvatosan, de félreérthetetlenül barátja tudtára adta. „Az ember ezeket a [Schiller-féle] sorokat csak bizonyosfajta zenei önkénnyel dolgozhatja föl, és mivel a melódia árja nem akaródzik megindulni, az önkény harmóniai elkalandozásokhoz és óriási erőfeszítésekhez vezet, hogy a dallamtalanság felett művi dallamhullámok arassanak diadalt.” Azt jelentik e sorok, hogy a vérbeli drámaírót idegesíti a zenei moralizálás, s az ilyen patetikus részletekhez, mint például: „Költő, az emberüdv kezedben van lerakva, vigyázz tehát!”, őszintén megvallva nem találna megfelelő zenét, és úgy érzi, ez Lisztnek sem sikerült.

De miért? – tette föl magának Wagner töprengően a kérdést, s aztán egyszerre csak megoldódott minden: „Hirtelen Téged láttalak, amint komponálsz, Téged hallottalak, és megértettelek!” – kiált fel meghatottan levelében Wagner. És ez a felismerés Liszt nagyon sok művéhez ad kulcsot. Liszt ugyanis megtestesítette azt a művészideált, amit Schiller megverselt, s a 19. század zeneszerzői közül talán csak neki volt meg az erkölcsi hitele ahhoz, hogy ilyenfajta szöveget hittel, átéléssel megzenésítsen. Ez vonatkozik Az ideálok című versre épült szimfonikus költeményre is, sőt, az ember nehezen szabadul az anakronisztikus gondolattól, a feltételezéstől, miszerint Az ideálok mintha az 56 éves Liszt életútjának költői leírása lenne. Liszt Ferencé, aki fiatalságában – Schiller szavaival: „a természetet ifjú kedvvel … fogta át szerelmesen … , a fa, a rózsa neki ébredt, forrás-ezüst neki zenélt, a lélektelen is felérzett életének visszhangjaként”. A következő néhány sor akár a párizsi Lisztről, a zongoratitánról szólhatna: „A mindenség nagy akarattal tágította szűk mellemet, hogy tettel, szóval, képpel, hanggal próbáljam már az életet … s nem volt magasság, messzeség itt, hová ne szárnyalt volna el.” És benne rejlik a versben a virtuóz pályától megcsömörlött, zeneszerzőként távolról sem olyan elismert Liszt szomorú alakja is: „Kihunyt a víg Nap, mely világolt ifjúságom ösvényeiben, eltűntek mind az ideálok, melyektől ittasult szívem”. Vajon Liszt életének melyik szereplőjét képzeljük a Schiller-vers vigasztaló, záró képe mögé, központjában a barátság perspektívájával? Richard Wagnert, Wittgenstein hercegnőt, netán a legkedveltebb tanítványokat, Carl Tausigot vagy Hans von Bülow-t? A másik maradandó ideál mindenesetre egyértelmű: „Munkálkodás, mely sose lankad, lassan alkot, nem ront soha”. (Az idézeteket Jékely Zoltán fordításában közöljük.)

Ez tehát a programja a szimfonikus költeménynek, és mint Liszt műveinél mindig, Az ideálok esetében is érdemes feltenni a kérdést: mennyire és miként határozta meg a program a zenei kompozíciót? A szimfonikus költemények partitúrába kinyomtatott programjai a valóságos alkotófolyamattal szembesítve gyakran lehűtik a szöveg és zene szoros kapcsolatát nyomozó érdeklődő lelkesedését. A Tassónak például oly sok ihlető forrása van, hogy aligha lehet egységes programról beszélni, s a Les Preludes-re utólag ráaggatott Lamartine-vers már-már a programzene létének alapjait ingatja meg. Az ideáloknál azonban más a helyzet. Itt nem a címlapon szerepel az összefoglaló, hangulatkeltő program, hanem a Schiller-vers megfelelő strófáit a darab közben találjuk meg. A vers és a zene viszonya csaknem melodrámaszerű, és az sem lenne elképzelhetetlen, ha a versszakokat a mű előtt, illetve alatt színész szavalná el.

Az első strófa nosztalgikus kérdését („Tartóztatásod mindhiába, életem arany ideje?”), keserűségét, töprengő hangulatát hűen festi a bevezető kinyíló hangzatpárja, a kürt mélázó, félbehagyott dallama és a mélyvonósok hatalmas sóhaja.

A bevezető tipikus Liszt szimfonikus költeményei között, sőt, a korábbi zongoraművek kezdésétől sem idegen: merengő, elkalandozó, fantázia vagy rögtönzésszerű. Liszt nem enged egyértelmű hangnemérzetet megszilárdulni. Ismétlődő gesztusokból, zenei mondattagokból építkezik, de mindig változtat egy keveset: mintha a fülünk hallatára születne a kompozíció, vagy derengenének fel az ideálok az elmúlt ifjúság aranykorából. A lassú, meditatív, többnyire kromatikus fordulatokat tartalmazó, inkább fafúvósokat foglalkoztató zenét gyors, izgatott vonósfutamok követik, mint annyiszor a többi Weimarban keletkezett szimfonikus kompozícióban.

Mit mond mindehhez a vers? A következő strófákban nem találunk ilyen tűzre, szenvedélyre utaló sorokat, és a partitúrában kinyomtatott versrészlet sem közvetlen folytatása az elsőnek, hanem két versszak kihagyása után tűnik fel, a zene karakterének megfelelő tartalommal. („Merész álmaitól űzetve az ifjú mint lendült bele, midőn gond még nem nyűgözte az élet sodró medribe…”.)

Lisztnek tehát határozott zenei formakoncepciója volt, s ehhez igazította Schiller költeményének képeit. A vers hangulata és a részletek ábrázolása szerepet játszottak ugyan a feldolgozásban, a forma azonban teljesen az új mű törvényei szerint alakult. Érdekes módon azonban Lisztnek mégis igaza van, amikor nagyobb formaléptékben mérve a versből kialakított programot, Hans von Bülow-nak 1859-ben ezt írja: „Schiller költeményét pontosan követve a zenei kompozíció a bevezetés után három fő strófából áll: 1. Fellendülés – 2. Csalódás – 3. Munkálkodás.”

E felosztás szempontjából mindegy ugyanis, hogy a verset mégsem egészen „pontosan” követi a zeneszerző. A pasztorális és szenvedélyes karakterű strófák ugyanis a romantikus szonátaértelmezés követelményeinek megfelelően cserélődtek meg, mely szerint a férfias, energikus (szenvedélyes) első témát szelíd, nőies (pasztorális) második anyag követi. Persze Liszt nem formaszabályok szerint alkot, csak éppen a vérében van a formák alkotórészeinek dramatizálása, a kontraszt kiépítése, amit ő is, mint valamennyi nagy romantikus, Beethoventől lesett el. A kontraszt teremtés elve feszültség–oldás formájában a „főstrófákon” belül is megfigyelhető. A „fellendülés” megérkezésként, feloldásként ható témája a gyors és zaklatott vonós-skálák válaszaként harsan fel, először csendítve meg a mű F-dúr alaphangnemét.

A következő kép a természeté: „A fa, a rózsa nekem ébredt, forrás-ezüst nekem zenélt”. Liszt a dallam élét összefonódó terchangzatokkal csiszolja szelídre, s a hegedűk–brácsák „erdőzsongásához” finoman megosztja szólamait. Az ideálok legnagyszerűbb zenekari vívmánya ezekben a csodásan meghangszerelt részletekben rejlik.

Míg a költemény strófái Liszt önkényes sorrendjében a zenei formának engedelmeskednek, Az ideálok formáját nem kizárólag a programgondolkodás, illetve Liszt bevált karaktertípusainak vonzásai és taszításai határozzák meg. Az egyes képeket, melyeket a hangnemi rend is jól elkülönít, epizódoknak foghatjuk fel hatalmas, szabadon értelmezett rondóformában. Maga a rondótéma – az alaphangnem már bemutatott témája – megannyiszor visszatér az epizódok előtt és után, sőt olykor beleszövődik az új anyagba is; Liszt motivikusan dolgozza fel. Ugyanakkor, mint más szimfonikus költeményeknél annyiszor, a programforma mögül szimfónia tételei kandikálnak ki. A nyitó és a lassú „tétel” után a következő epizód a scherzót helyettesíti, a költemény is táncot említ: „Mily könnyen ringatná az élet, nehéz mi volt az ifjúnak? Kocsija előtt díszkíséret, a lenge táncoslábú had.”

A második „főstrófa”, a „csalódás”, hasonló szerepet játszik Az ideálokban, mint a Mazeppa zenés történetében a ló elbukása, a hős eszméletvesztése. Elbizonytalanodás, tétova keresés: „a csend mindig kietlenebb lett az árvaságnak ösvényén, sápadt fényként alig derengett a sötét úton a remény.” A romantikus formafelfogás szerint a megoldás–feloldás nem maradhat el. A vers a barátságot kínálja, s Liszt képzeletében új hangnemet (E-dúrt), tiszta, meleg zenekari színeket, kis hangszercsoportok kamarazeneszerű hangzását.

A másik Schiller-féle megoldás-lehetőség, a költő „lelkének másik vigasza”, „a munkálkodás, mely sose lankad”, megbékítő zenei lezárásra nem alkalmas. Liszt ugyanis a hangyaszorgalmú munkát rövid, állandóan ismétlődő és nyitva maradó motívummal festi, mely erősen emlékeztet Wagner Nibelung-törpéinek végnélküli, keserves kovácsolására.

Igen ám, de a vers itt befejeződik, s ugyanakkor a munka motívuma valamiféle célbaérkezés felé hajtja a zenét! A megoldás: apoteózis, a főbb motívumok harsány összefoglalása, az időt legyőző diadalmas gesztus, a romantikus művész „trionfó”-ja. Elég tehát megzengetni a teljes nagyzenekart, s ünnepélyesen lelassítani néhány téma tempóját, hogy elnyerjük a kárpótlást az elveszett ideálokért? Fordítsuk le az elveszett ideálok kifejezést Liszt életének nyelvére: kárpótlás a bukott szabadságharcért, a virtuóz évek felszíni csillogásra éhes publikumáért, a Weimarban komponált „jövő zenéjének” kudarcaiért? Manapság sokan hamisnak vagy naivnak érzik a választ. És hogy maga Liszt sem volt egészen biztos a dolgában, azt két apró bejegyzés tanúsítja. Az egyértelmű hangulatú zárórészhez gondosan, tüntetően felírja: „Apoteózis”, sőt, a partitúra lábjegyzetében kiegészíti: „Életünk legnemesebb célja az ideálok megtartása és megőrzése”. Tehát „csak azért is” apoteózist komponál, olyanfajta szándékkal, mint ahogyan a „harag napja” vagy a „crucifixus” megzenésítése után a zeneszerzők diadalmas áment kiáltanak egyházi kompozícióik végén. Mi indokolja Liszt apoteózisait, melyek közül egyébként ilyen formában Az ideáloké az egyik legutolsó az életműben? Nagyon valószínű, hogy Wagner találta meg a rejtély titkát, amikor a már idézett levélben bevallotta Lisztnek: „Hirtelen Téged láttalak… és megértettelek”.

Őt látjuk mi is, az egyenes tartású, markáns arcvonású, lobogó hajú Liszt Ferencet, aki egész életével, életművével tett hitet a Schiller-féle ideálok mellett. Az ideálokat hallgatva, talán minden más kompozíciónál fontosabb az, hogy szerzője művészi tetteire, céljaira, küzdelmeire gondoljunk. S akkor megérezzük, hogy milyen emberfeletti erőfeszítés árán szólalhat meg a mű végén az apoteózis, milyen, szinte fanatikus hit, rajongás kötötte Lisztet a felemelő, etikus eszmékhez, melyeket semmiféle kudarc nem homályosított el tiszta tekintete előtt. „Életünk legnemesebb célja az ideálok megtartása és megőrzése” – Liszt Ferenc ezt az üzenetet zárta szimfonikus költeménye partitúrájába.

Videó ajánló

Olvasson tovább