A hét zeneműve

Liszt Ferenc: Esz-dúr zongoraverseny

Liszt Esz-dúr koncertje manapság a leggyakrabban megszólaló, legtöbb lemezfelvételt megért zongoraversenyek egyike. Jellegzetes háromhangú kromatikus főtémáját minden zenéhez valamelyest értő ember kívülről énekli. Kevesen tudják azonban, milyen új hangot, új szellemet, friss levegőt hozott ez a mű a klasszikus zongorakoncert-irodalomba. S kevesen tudnák elképzelni, milyen forradalmi újdonságnak számíthatott a maga korában, a XIX. század közepén, amikor pedig szinte mindennapos volt a változás, újítás, forrongás társadalomban és művészetben egyaránt. A mű újdonsága nem a csillogó, bravúros virtuozitásban vagy a hangszerelés harsány effektusaiban rejlik, ahogyan talán első hallásra gondolnánk. A korabeli virtuóz komponisták – Thalberg, Kalkbrenner, Hummel – bőven kitöltötték csillogó, sziporkázó flitterekkel, többnyire a mélyebb tartalom rovására, a hagyományos zongoraverseny kereteit; műveik azonban poros és elavult alkotásokként tűntek el az idők folyamán, míg Liszt műve elfoglalta helyét az időtálló remekművek között. A híres – hírhedt liszti virtuóz zongoratechnika természetesen szerves sajátja az Esz-dúr koncertnek – mint szinte mindegyik Liszt-zongoraműnek, az öregkori darabok kivételével –; de a hangsúly itt már nem a zenei anyag fantáziaszerű fellazításán van, hanem a szilárd, újfajta formábaöntésen, s az evvel együtt járó tartalmi–kifejezésbeli újdonságokon.

Az Esz-dúr zongoraverseny abban az időben keletkezett, amikor Liszt már nem játszott nyilvánosan, amikor energiáinak nagy részét a komponálásnak szentelte. A mű témavázlatai ugyan még az 1830-as évek elejéről valók, Liszt utazási időszakából. A vázlatfüzetben két téma szerepel a majdani zongoraversenyből, a két leglényegesebb gondolat: a kezdőtétel és a zárótétel főtémája. Az egyik kromatikusan lefelé hajló, komor, súlyos indulótéma, a másik magasba törő, lendületes induló. Ellentétük magában rejti a mű alapproblematikáját.

A koncert végleges kidolgozására csak Weimarban került sor, 1849-ben. A zeneszerző – bár már 1847-ben visszavonult a nyilvános koncertezéstől – maga játszotta a zongoraszólamot a mű bemutatóján, 1855 februárjában egy weimari udvari hangversenyen; a zenekart egy nagyságban Liszthez igen közel álló zeneszerző vezényelte: Berlioz.

A másik zongorakoncert, az A-dúr, jóval korábban, már 1839-re elkészült, de mivel – többszöri átdolgozás után – két évvel később mutatták be, mint az Esz-dúr koncertet, a „második zongoraverseny” nevet kapta, és az Esz-dúrt emlegetik „első zongoraverseny”-ként.

A rövid keletkezéstörténet után ideje visszatérnünk a kiinduló gondolathoz, az Esz-dúr zongoraverseny tartalmi–formai újdonságaihoz. Már a kezdet merőben szokatlan: a zenekari főtéma felhangzása után a zongora nagyszabású kadenciát játszik – kadenciát, amely klasszikus versenyműben általában a tétel végén szerepel.

A folytatás sem kevésbé meglepő: a folytonosan visszatérő főtéma-megszólalások mint formai tartópillérek között a zongora szabad fantáziadallamokat bont ki. Az epizódok kötetlenségét a tempójelzések is sugallják: a piacere – tetszés szerint, rubato – szabadon, slargando il tempo – a tempót kiszélesítve. A tétel közepén a fantáziálásokból igazi nagy dallam születik a zongora és klarinét, majd a zongora és vonóshangszerek dialógusában.

Az Esz-dúr koncert nyitótétele nem illik bele a hagyományos formai keretekbe. Felépítésére talán leginkább a rondó-elv jellemző, de különleges liszti megoldással: a főtéma nem csak folytonosan variált alakban-hangszerelésben, hanem más-más hangnemben tér vissza, kromatikusan emelkedő lépcsőfokokon. Mesterien kimunkált, hallatlanul tudatos építkezésmód valósul itt meg: kromatikusan ereszkedő dallamú főtéma visszatérései kromatikusan emelkedő hangnemi fokokon, s közben diatonikus hangzású fantázia-epizódok, a tétel végén pedig a két ellentétes – kromatikus és diatonikus – anyagot ötvöző kóda.

Az új szellem nem csak az első tételben, hanem a mű egészében, a tételek egymás közötti viszonyában is megnyilvánul. A klasszikus zongoraverseny háromtételességével szemben az Esz-dúr koncert négytételes. Tételeinek tempókaraktere – nyitó gyors, lassú, scherzo és indulófinálé – a szimfónia ciklikusságára emlékeztet. Liszt zongoraversenyében azonban a négy tétel szerves egységet alkot. Erre az újfajta egységre Liszt maga hívja fel a figyelmet unokaöccsének írott, 1857-es keltezésű levelében:

„A koncert Allegro marziale IV. tétele az Adagio II. tételnek felel meg; nem tartalmaz új motívumot, csak a korábban már bemutatott téma friss ritmusokkal megélénkített, tömör visszatérése… A teljes darab összefogásának és lekerekítésének ez a módja meglehetősen egyéni; de a zenei forma igazolja helyességét.”

A zongoraverseny négy tétele alig válik el egymástól; érdemes felidézni az egyre intenzívebbé váló tétel-kapcsolódásokat. Az I. tétel látszólag szabályosan lezárul, de a zongora elhalkuló, szinte semmibe vesző futama a befejezetlenség érzetét kelti, s ezzel lélektanilag kiváltja a várakozást, előkészítve a mélyvonósok quasi Adagio témaindítását. A lassútétel – szintén a végtelenségig elhalkulva – szűkített szeptim hangzaton ér véget, amely a scherzo-téma elindításával oldódik csak fel. Hasonló harmóniai összefüggés kapcsolja össze a III. és IV. tételt. Itt azonban a tisztán zenei feloldódás drámai töltést kap. A zongora és zenekar vad, dübörgő válaszolgatása a robbanásig feszíti a scherzo végét, a feszültség hirtelen pattan el a ritmikus lüktetésű, vidám kicsengésű induló-finálé megszólalásával. Nem a beethoveni feloldás ez (gondoljunk csak az 5. szimfónia finálé-témájának megszületésére!), nem a küzdelmes felszabadítás; a liszti finálé-téma előkészítésébe már némi fanyar íz vegyül, a nagy történelmi fordulatokat, elbukott forradalmakat átélt, józanabb–keserűbb, de a megoldásban még hinni tudó XIX. századi ember életszemlélete.

Az Esz-dúr zongoraverseny nagy fordulópontja, igazi vízválasztója nem az egyes tételek között van, hanem a III. tétel vége felé, a mű aranymetszete táján, ahol visszatér az I. tétel főtémája. Ettől kezdve egyetlen új téma, egyetlen új motívum sem jelenik meg; minden az előző három tételben már bemutatott anyagok visszaidézése új alakban. A nyitótéma félelmetesen előkészített, hangzásban felnagyított repríze után visszatér – negyedik tételként – az Adagio témája feszes lüktetésű induló alakjában, az esz-moll scherzo-téma dúrrá színezve, s az első két tétel többi dallama, mind-mind módosult formában, eredeti megjelenésüktől eltérő karakterrel.

E nagyszabású formai koncepciót a csodálatos, szinte egyedülálló liszti témavariáló művészet tette lehetővé. Az Esz-dúr koncertben mindenféle variációra található példa, az egyszerű dallamdíszítéstől a legbonyolultabb, legrejtettebb téma-átváltozásig. A dallam-kidíszítésekben elsősorban a zongoravirtuóz Liszt megragadó tehetsége érvényesül. Sziporkázó passzázsokkal, folyondárszerű körülírásokkal ékesíti fel a melódiát, s gazdagon kihasználja a zenekar színlehetőségeit. A negyedik tétel indulótémájának zongoraváltozata a korábbi zongorafantáziák, a La Campanella etűd csillogó virtuozitását idézi fel.

A harmadik, variációs felépítésű tétel „Capriccioso scherzando” – szeszélyesen tréfás – témáját először a zongora, azután a hegedűk, majd a fafúvósok játsszák a szólóhangszer egyre dúsabb ékesítései kíséretében. A szín- és díszítésvariációkat Liszt sajátos ritmikai–metrikai bravúrral párosítja: 2/4-es karakterű scherzando témát illeszt a páratlan, ¾-es metrumba.

A liszti variáló–témafejlesztő művészet ritkábban alkalmazott, a klasszikusoktól örökölt fajtája a téma elemeire bontása. Az Esz-dúr koncert nyitótémájának három karakterisztikus eleme – az indulóritmus, a kromatikus dallam és a témára élesen rácsapó–ráfelelő zenekari akkord – szinte a teljes művet átszövi. Lássunk néhány példát. A III. tétel harmonikusan szép dallama alatt vészterhesen kopog a dobon a komor indulóritmus, majd a másik elem, a kromatikusan lehajló motívum is megszólal a fagotton és mélyvonósokon, hogy ezután a ritmus és dallam a szólóhangszeren egyesülve készítse elő a tételvégi nagy fokozást.

A kezdőtéma harmadik eleme, éles ütésű zenekari akkord többek között a scherzo-témának is szerves része (I. 4. kottapélda).

Már volt szó arról, hogy az Esz-dúr koncert nagy formai fordulópontja után a témák más alakban, más karakterben térnek vissza. Egy-egy téma különböző arculatainak feltárásában Liszt közvetlenül Berlioz folytatója, s az örökséget majd a fiatal Bartók veszi át. Az Esz-dúr zongoraversenyben nem jelenik meg olyan sarkítottan ideális–torz ellentétpár, mint Berlioz Fantasztikus szimfóniájában, Liszt Faust szimfóniájában vagy Bartók Két portréjában, de történik gyökeres karakterátalakulás. Leginkább nyilvánvaló ez a II. és IV. tétel főtémájának esetében; a vontatott, fájdalmasan felfelé kapaszkodó Adagio dallam győztes indulóvá válására már Liszt előbb idézett levele is utalt.

Mintha a fordulópont, a kezdőgondolat visszatérése után nyernék el az Esz-dúr zongoraverseny témái igazi, végleges alakjukat; a scherzo-téma itt kapja meg eredeti, páros metrumú karakterét, s itt szólal meg az előbb említett induló, amely a téma eredeti, a vázlatokban először felbukkanó formája, s amelyből visszamenőleg született az Adagio dallam.

Rejtettebb összefüggés van az első és utolsó tétel tematikája között. Az első tételben a kezdőtémán kívül egyetlen lényeges dallam jelenik meg: a már idézett rubato melódia, a szólóhangszer és a klarinét ill. hegedűk párbeszédében. A művet záró lendületes–szenvedélyes kóda magába olvasztja mind a kromatikus főtéma, mind a rubato melódia dallammenetét – ritmikailag kisimítva, felgyorsítva, alapvetően átformálva.

Az a mód, ahogyan átalakulnak a IV. tételre a témák, már nem nevezhető tisztán zenei variációnak, sokkal inkább drámai átköltésnek. Ebben az értelemben az Esz-dúr zongoraverseny is – mint Lisztnek szinte minden alkotása – programzene, ha nincs is semmiféle irodalmi vagy képzőművészeti vonatkozása. A „programzene” sokat használt, elkoptatott, gyakran kigúnyolt kifejezése alapjában véve arra utal, hogy a zenében valamilyen drámai folyamat játszódik le. A zene – legalábbis az európai zene – minden korban hajlamos volt arra, hogy drámai folyamatokat hordozzon. Ez a sajátság a XIX. században – Beethoven óta – különösen előtérbe lép, s kapcsolatba kerül a többi művészeti ág rokon törekvéseivel. Ha a zeneszerző egy-egy vers, regény, freskósorozat vagy akár a természet ihletésére hasonló drámai folyamatot akar megfogalmazni a zene eszközeivel, s műve elnevezésével illetve egyéb szóbeli megjegyzéssel utal is erre, akkor a kompozíció konkrét „programot” kap. De ez nem azt jelenti, hogy a mű – mint sokan hiszik – azt a bizonyos verset, képet stb. ábrázolja; hiszen a zene sajátos nyelve, szigorú öntörvényűsége ezt nem is teszi lehetővé. Mindössze a vers és a zenemű költői hangulata, drámai folyamata között állhat fenn valamilyen közelebbi vagy távolabbi rokonság. Ezt megérezni szubjektív dolog; másik ember talán másfajta programot érez találóbbnak, mint a komponista.

A „program” nélküli Esz-dúr zongoraversenyben is drámai folyamatok játszódnak le Liszt szenvedélyesen retorikus zenei kifejezésmódja, a hangszereket – elsősorban a zongorát – forró erőfeszítéssel „beszéltetni” akaró hajlama következtében. Nehéz, talán lehetetlen ezeket szóban megfogalmazni; a koncert két jellegzetesen drámai momentumára mégis szeretnénk végezetül felhívni a figyelmet. Az egyik a koncert már sokat emlegetett fordulópontja, a kezdőtéma visszatérése a III. tételben. A könnyed–vidám scherzo téma fokozatos elsötétülése, a zongoraszövet kísérőflittereinek kromatikussá válása, a komor téma árnyának megjelenése a mély regiszterben – mindez néhány ütemnyi zenébe sűrített dráma.

Az Adagio tétel éteri fuvoladallamának megszületése hosszabb drámai folyamat, szinte egy teljes tételnyi küzdelem eredménye. A zongorán kibontakozó gyönyörű kezdődallam először „elakad”, nem találja a folytatást (15. ütem). Újra és újra elindul, majd szenvedélyes deklamálásba torkoll (38. ütem, Recitativo). E hosszú, kétségbeesett vergődés után megint csak az elakadt motívum ismétlődik, míg végre megszólal éteri magasságban fafúvós színeken a folytatás és feloldás, a csodálatosan egyszerű és tiszta „dolce espressivo” melódia.

Magaslati levegőre visz ez a dallam, ahonnan azonban hamarosan vissza kell ereszkedni a földre. S az újabb nagy küzdelem után az igazi megoldást a zárótétel hősi indulója hozza.

Videó ajánló

Olvasson tovább