A hét zeneműve

Liszt Ferenc: h-moll szonáta

A zenetörténeti emlékezetben remekműként őrzött partitúrákat szívesen tekintjük autonom alkotásoknak, amelyeket az életrajzi környezetből, egy feltételezett stílusfejlődési, -változási folyamatból kiragadva, más darabokkal való összevetés nélkül is teljes átéléssel hallgathatunk és eredményesen tanulmányozhatunk. A nyelv- és irodalomtudomány módszerén iskolázott struktúranalízis bizonyára Liszt Ferenc h-moll szonátája kapcsán is ezt javallaná. Hiszen a romantika századának egyik vitathatatlanul centrális műve a Szonáta! Összhangzattani rendjének, harmóniai leleményének mérhetetlen változatosságát és érdekességét generációkkal megírása után, tehát újszerűsége–modernsége elmúltával is csodálhatjuk. Különleges formájának szépségét és eredetiségét valóban akkor is ámulattal szemléljük, ha nem tudjuk, milyen más Liszt-kompozíciók szerkezet-építményei egyengették útját.

És mégis: még az ilyen kivételes, időtálló mestermű természetét fürkészve is kár volna lebecsülni a keletkezéstörténet körülményeinek jelentőségét. A h-moll szonáta nagyratörő, tudatosan szintézisnek szánt építménye például koncepciójának minden lényeges mozzanatával helyhez és időhöz kötött, az életmű csupán egyetlen pillanatában jöhetett létre. 1852/53-at írtak Weimarban, s Liszt már vagy öt esztendeje felhagyott a zongoravirtuóz vándorévekkel. Befejezni eddigi zongoratermésének revideálását és nyomtatásra előkészítését, hogy minden energiáját a szimfonikus alkotásnak szentelhesse – ez volt programja. A negyvenen túli művész érettségével és ekkortájt kialakuló erőbeosztásával látta, mielőtt a tervezett Faust-szimfóniához kezd, meg kell írnia végre azt a terjedelmében és enciklopédikus változatosságában monumentális zongoraművet, amelyik a Liszt zongoraköltészetről olyasféle emlék lesz, mint Schumannéról a C-dúr fantázia (egyébként neki, Lisztnek dedikálta alkotója), Schubertéről a „Wanderer”-fantázia (most, 1851-ben készített belőle Liszt zongora-átiratot), vagy a nagy romantikus zongora-eposzok közös ihletője, Beethoven Op.106 „Hammerklavier”-szonátája.

Ez a zongora-oeuvre-jét meghatározatlan időre lezáró szándék, amelyet a h-moll szonáta befejeztével egyik levelében ki is mondott, megszabta a darab programját. Nem az újat, az eredetiséget kereste elsősorban, hanem az eddigi lelemények javának szintézisét. Egy szonátányi idő alatt fel akarta vonultatni mindazt a zongoratechnikai újítást, billentésfajtát, színt, mindazt a romantikus hangvétel-árnyalatot, témavariáló eljárást, amellyel virtuóz éveinek sok száz kompozíciójában, parafrázisában, rögtönzésében drámaian kitágította a zongoramuzsikálás költészetének határait. Igenis mindenből a legszélsőségesebbet, a legkockázatosabb karakterűt kereste: a heroikusan lázadó témaritmus, a grandiózusan dübörgő akkordkalapálás, az édes és kecses éneklés, az érzésteli, érzelmes, sőt szentimentális sóhajtozás, a szeszélyesen felcsattanó és csörömpölő kadenciázás, a gyorsuló száguldás-élmény, a szenvedélyes recitálás, a tompa magábaroskadás, mind-mind végletes alakjában kerülhetett bele ebbe a partitúrába – mert Liszt nagyon bízott a különleges dramaturgiai terv, a formamodell szervező erejében.

Mielőtt ennek a különleges eseménysorrendnek, formának titkait vallatóra fognánk, meg kell mondanunk: Liszt túlbecsülte kora közönségét. A h-moll szonáta még évtizedekig nehéz, „modern” műként inkább hírhedt volt, mint híres, s csak kevesen játszották. Amikor a frissiben befejezett kompozíciót 1853 májusában Weimarban zárt körben néhányszor eljátszotta, döbbenetet keltett, a fiatal Brahmst egyenesen maga ellen hangolta. Liszt nem is vitte pódiumra a Szonátát. A következő évben nyomtatásban megjelent kotta dedikálásával akarta viszonozni Robert Schumann egykori megtisztelő ajánlását; Robert és Clara azonban értetlenül lapozta az új művet. A harcostárs, Richard Wagner, akinek Liszt tanítványa, Karl Klindworth játszotta el a Szonátát Londonban, persze elragadtatott levélben köszönte meg az új opuszt. De az első bírálatok többsége – a csupán 1857-ben Berlinben sorrakerülő, Bülow-játszotta nyilvános ősbemutató fogadtatása is – méltatlan volt a remekműhöz. Bécs és London, ahová Bülow vitte el az 1880-as évek elején, ellenségesen fogadta. Bartók Lisztről írott első tanulmányának vallomása a tanú, hogy a századfordulón Dohnányi és Bartók is csak többszöri erőgyűjtés után barátkozott meg a kompozícióval. A csodálatos építmény eredetiségét, a zenei gondolatok megalkotásának és feldolgozásának ökonómiáját persze nehéz volt elfogulatlanul szemlélni egy olyan posztromantikus hangverseny-miliőben, amelyben Liszt h-moll szonátája rendszerint áldozatul esett az önkényes és gátlástalan zongoravirtuozitásnak. (D’Albert századeleji, bizarr gyorsaságú gépzongora-bejátszása a tanú.)

A h-moll szonáta azóta a 19. század egyik legtöbbet játszott és legsokoldalúbban elemzett mesterműve lett. A hangversenylátogató zenebarát valószínűleg nem a részletes analízisekben keresi majd a mű meghallgatására, befogadására előkészítő kalauzolást, de tudnia kell, hogy a hivatásos muzsikusok mai felsőbb oktatásában és önképzésében a Liszt-szonáta a szenvedélyesen elemzett partitúrák egyike, számtalan professzionista muzsikus-tapasztalat forrásműve. Bárdos Lajos vagy más elmélettudósok tanulmányai nyomán vallatjuk akkordszókincsét, lokalizáljuk a benne előforduló különös – a múltszázadban népszerű „cigány”-skálától Bartók „modell”-skáláiig annyiféle szerkezetet felölelő – hangrendszereit. Megleljük benne a szilárd hangnemérzet elködösítésének, a már-már atonális lebegésnek századunkat jósló mozzanatait. És úgyszólván minden hangjának okszerűségével „elszámolunk”, ahogyan a legkülönfélébb karakterű szakaszokban azonosítjuk néhány alapmotívum szüntelen és organikus jelenlétét, variálását, alakváltását.

A szakmabeli elemzések egyik törekvése a különleges egytételes, de nyilvánvalóan több tételre való tartalmat tömörítő formai szerkezet áttekintése, értelmezése. A hangversenylátogató is szeretné tudni, hogyan kapcsolódik ez a majdnem félórányi darab a klasszikus szonáta-hagyományokhoz. Felismerhető-e benne az ún. szonátaforma tételtagozódása (a témaexponáló, a feldolgozó, a rekapituláló-főrészekkel, s esetleg egy kódával)? A nyitótétel-elemeken kívül van-e ebben a kompozícióban is valamiféle lassútétel, scherzo-féle, finále? Végülis egy tétel-e a h-moll szonáta, vagy attacca egybejátszott többtételes forma, mint megannyi korábbi Liszt mű? S mi a mélyebb oka annak, hogy a zeneszerző ilyen nyilvánvalóan többfunkciós, a klasszikus formaelvek szerint „szabálytalan”, formabontó dramaturgiai elrendezésben tudja és vállalja csak elmondani közlendőjét?

Az egyszerűbb–formálisabb kérdésre, ti., hogy végülis milyen ez a forma, többféle elfogult magyarázat és néhány bölcs kibékítő javaslat született. A három szélsőséges értelmezés nagyjából a következő. A h-moll szonáta egyetlen hatalmasra nőtt szonátaformájú tétel, expozíció – kidolgozás repríz – kóda tagolással, néhány látszólag szabálytalan mozzanattal (mint például a kidolgozásban felbukkanó új téma, vagy a h-moll helyett b-mollban kezdődő repríz stb.). A másik véglet: a h-moll szonáta természetesen 4-tételes: gyors–lassú–scherzo–gyors tételek egybeépült szerkezete, sokoldalú tematikus összefüggésekkel (mint ahogyan azt Liszt Esz-dúr versenye és más partitúrái kialakították.) A harmadik véglet: a h-moll szonáta variációs formájú darab, nagyon erős monotematikus (azaz egyetlen ősmotívumra visszavezethető) törekvéssel. A szonáta egyetemes műfajtörténetének három hatalmas kötettel adózó William Newman az elsők egyike volt, aki rávilágított, milyen nyilvánvalóan kétfunkciós a h-moll szonáta formája. Az egytételes szonátaforma és az abba beékelt lassútétel, scherzo-tétel funkciók egyaránt részét alkotják Liszt merész dramaturgiájának. A nagyobb és egységes formafelületek puszta elhatárolása önkéntelenül is segíti a kettős funkció, az ebből a szempontból különösen izgalmas pontok felismerését:

Lassú bevezetés (Lento assai)
Főtéma-terület (Allegro energico)
Kontraszttéma (Grandioso)
A főtéma két motívumából képzett 5 további téma (tk. variáció-lánc)
Recitativo és a kidolgozási rész kezdete, amelyet megszakít az
Andante sostenuto új téma és
Quasi adagio a kidolgozási rész folytatása
(Lassútétel jelleg)
Visszavezetés és
Főtéma-terület (élén fugato)
(Scherzo jelleg)
Kontraszttéma
A főtémából képzett variánsok rövidített visszatérése
Kóda: Prestissimo (kontraszttéma);
Andante sostenuto (az ún. új téma), Allegro moderato (főtéma), Lento assai (bevezető skálatéma).

Talán nem mindenki tudja, hogy ennek a hatalmasra nőtt szonátaformának „szabálytalanságai” közül mennyi ötletet éppen a klasszikusoktól örökölt Liszt! A kidolgozási részbe ékelt lírai új téma természetesen Beethoven „Eroica” nyitótételének híres újítása volt (bár ő bizonyára ismerte igazi feltalálóját: Haydn ugyanígy új, lírai témával lep meg a „Búcsú”-szimfónia I. tételének kidolgozásában). A fugatóval kombinált főtéma-visszatérés Haydn kései kvartettjei óta foglalkoztatja a zeneszerzőket; Clementi-szonáták mellett Beethoven, „Hammerklavier” szonáta-nyitótétele ezen felül még arra is mintát adott, hogy a tulajdonképpeni alaphangnemre félhang-szomszédjának síkjáról csúszik át a főtéma.

Az igazi műalkotás formai jegyei természetesen nem előre eltervezett keretek egy abba beleilleszthető kibontakozási folyamathoz, hanem csupán utólag észlelt kontúrok. A h-moll szonáta formájának kulcsa is maga a gondosan kiválasztott zenei anyag, az alaptémák természete, azok szinte öntörvényű fejlesztésmódja. Szonátája elején Liszt nem témát akar exponálni, hanem a mű nagyszerű első másfél percét egyetlen „teremtés”-folyamatnak szenteli. A káotikus állapotból megteremtendő rend itt egyértelműen a szilárd hangnemi talaj létrehozása. Ennek a folyamatnak szerves része a h-hangot makacsul kerülő bevezető skála-téma (Kottatábla: (1.), a tonálisan bizonytalan szűkített négyeshangzat-magokat körüljáró első főtéma-motívum (2.), és a keményen kalapáló másik főtéma-motívum (3.)

Csak majd ha már elegendő energiát akkumulált Liszt belőlük ahhoz, hogy végre szilárd talajt érezzünk magunk alatt – a kiküzdött h-moll alaptonalitást –, akkor leplezi le: ez a két motívum egymás ellenpontja, egyszerre is eljátszható. – A „Grandioso” kontraszttéma (4.) megteremtése (amelyik egy h-moll szonáta-expozíció hagyományainak megfelelően D-dúr téma) hasonló „teremtés”-dramaturgiával zajlik. Liszt így vési be emlékezetünkbe a skáladallam funkcióját: új témák, új formarészek bejelentője.

Ennyi, és talán még egy zárótéma, elegendő is volna a klasszikus szellemű expozíció-rész teljességéhez. Liszt h-moll szonátájának első, többféleképp értelmezhető nagyobb szakasza itt kezdődik. Tempóban és karakterekben szinte egy fantázia végletei közt mozogva öt új témát ad elő. „Énekelve és kifejezően” játszandó az első, „lágyan” a következő. Új témák? Csak költői mondanivalójuk új, maguk a hangok ismerősek: a főtéma kopogó második és ágáló első motívuma simult lágy dallamokká. Még nincs vége a főtémára alkotott variációk sorának: egy fortissimo, egy élénken csilingelő, és egy zárótéma módján „sürgetően” felgyorsuló alak kel életre. Egyes elemzők mindezt már feldolgozási résznek mondják, pedig Liszt még az expozíción belül jár, változatlanul 2 kereszt előjegyzéssel írja le a végülis D-dúr és h-moll köré gravitáló témaváltozatokat.

A skála-dallam ezúttal is biztos üzenet: átvezet a valódi témafeldolgozó tételrészbe. A „Grandioso” kontraszttéma színpadias staccatói, a kétszer nekilendülő szabad Recitativo, a főtéma motívumaiból szőtt ellenpontozó feldolgozás tanúsítja, mennyiféle klasszikus kidolgozás-ötletet tart kézben Liszt. Azután mégis megtörténik a csoda: egy hosszan zengő akkordból kisarjad az az édes és bensőséges dallam, amelynek számos testvérét ismerjük más Liszt partitúrákból, gyakorta ugyanígy a nagy és drámai forma trióként megpihenő középső epizódjából. Az Andante sostenuto új téma (5.) jeladás: most már Adagio tételként szövi tovább Liszt a szonáta-expozíció dallamait is. Mindkét funkciót felöleli a hosszú középső rész, igazi lassútétel, és igazi kidolgozási rész. – A skála-dallam következő bejelentkezése (a mű elején hallott tempóban, ritmusban, skálaféleségekkel) főtéma-reprízt ígér. Liszt zseniális gondolata, hogy szószerinti visszatérés helyett a főtéma-motívumokból gyúrt mefisztói témára itt nagyszabású fugatót teremt, egyfelől a klasszikus scherzo-tétel pótlására, másfelől azért, hogy a h-moll alaphangnemet most más irányból, másféleképpen, de nem kevesebb küzdelem és diadal árán érhesse el.

A tétel utolsó harmada most már kevesebb meglepetéssel szolgál; helyette inkább rendet teremt a hallottakban. Tömörített repríz-építményével megszilárdítja az egytételes szonátaforma, mint formai keret, érvényét. Másodszorra írt kódájával (ugyanis a kézirat első fogalmazása Prestissimo fejeződött be) Liszt megteremtette azt a híres befejező szakaszt, amelyik újra felidézvén a tétel főbb témáit, megannyi századvégi, sőt 20. századi forma közös őse lett. Bartók számos attacca-formája éppúgy szoros kapcsolatban áll Liszt h-moll szonátájának építményével, mint Schoenberg és más mesterek némelyik kompozíciója. Ők ugyan vallották, hogy a h-moll szonáta nyelve, zenei anyaga egyáltalán nem mentes bizonyos romantikus trivialitásoktól, de a mű egyetemes hatásának korszakos voltát nem vitatták. Nem a jövőbe látó Liszt kísérlete a Szonáta, hanem a vándoréveket lezáró mester summázó zongora-főműve.

Videó ajánló

Olvasson tovább