A hét zeneműve

Liszt Ferenc: Haláltánc

A haláltánc műfajának eredete a kései középkorra nyúlik vissza. Akkor tűnnek fel irodalmi, képzőművészeti változatai. Termő talajuk a korszak társadalmi mozgalmainak zaklatott légköre, a feudális és a jelentkező polgári érdekek összeütközésének hányatott, küzdelmekkel és kockázatokkal terhelt élete. Az élet veszélyességének, a sors kiszámíthatatlan forgandóságának mindennapos tapasztalata karnyújtásnyi közelbe hozta a halál élményét. Az Isten rendelte társadalmi hierarchia megrendülése ezt az élményt társította a plebeius kárörömmel: a halálban megvalósul a földi létben elérhetetlen egyenlőség.

A gondolat művészi formája magától értődő módon talál rá a variációs szerkezetre, mint a tartalom kifejtésének természetes módjára. A téma akár az irodalmi, akár a képzőművészeti fogalmazásban maga a halál mindenkire közös ténye. A variánsok végtelen lehetőségeit kínálja az, hogy mindenki a maga halálát halja. A középkori haláltánc kompozíciók a maguk világának jellemző alakjait mutatják be a halál áldozataiként. Papot és világit, pápát és császárt, gazdagot és koldust, öreget és fiatalt, polgárt, lovagot, és még ki tudja ki mindenkit sorakoztatnak fel a maguk variáló fantáziájával.

Tágabban értelmezve a műfajt, akár Dante Isteni színjátékának pokol-fejezetét is monumentális, variációs elv szerint felépített haláltáncnak tekinthetjük. Képzőművészetben majd az ifjabb Hans Holbein fametszet-sora tetőzi be a haláltánc ábrázolások hosszú sorát.

A történelmi fejlődés logikájából következik, hogy az egyes korszakok megkeresik és megtalálják a múltban az eszményeiket igazoló előzményeket, s azokra hivatkozva hitelesítik törekvéseiket, tetteiket. A nagy francia forradalmat követő társadalmi küzdelmek, forradalmi és restaurációs korszakok ugyanúgy hozták mozgásba, tették kockázatossá az életet, mint az átalakuló középkor áramlatai. A romantika irodalma hamarosan rátalált a középkor hősi emlékeire, és a klasszika szilárdan egyensúlyozottnak tetsző formai építkezése az egymásnak feszülő végletes ellentétek ütközésében lazult fel, hogy a variációs kifejtésben, azonos téma különböző és ellentétes arculatainak bemutatásában keresse a maga valóságának hiteles művészi mását.

A múlt században új életre kél a haláltánc műfaja, Heine költészetétől Arany János Híd-avatásáig, Goethe Faustjától Madách hatalmas variációs víziójáig, Az ember tragédiájáig, vagy Vörösmarty Csongor és Tündéjének hármas útjáig, Berlioz Fantasztikus szimfóniájától Muszorgszkij ciklusáig, A halál dalai és táncaiig számos alkotás mélyén munkál a haláltánc-gondolat, s annak variációs feldolgozása.

A korszak legnagyobb zenei újító géniuszát, Liszt Ferencet is éveket át foglalkoztatta a haláltánc-téma. Dance macabre, azaz Haláltánc című zongoraversenyének tervei 1838-ra, majd 1849-re nyúlnak vissza. 1853-ban a terveket átdolgozza, majd 1859-ben elkészíti a mű végleges fogalmazását. Megrázó variációs mű született keze alatt. Zenei témájául az európai ember halál-élményének sok évszázados zenei foglalatát, Celanói Tamás Dies irae-szekvenciáját választotta. Ebben valószínűleg Berlioz példáját követte, aki már Fantasztikus szimfóniájában idézte a Dies irae-dallamot.

Az eredeti gregorián dallam Liszt művének témájává lett három sora így hangzik:

Liszt azonban már műve témájaként is átalakítja, határozott, időmértékes ritmikai formába önti a dallamot.

Így szólal meg először a mű elején, zongorakadenciákkal tagolt zenekari felrakásban, valóban az utolsó ítélet rettenetével. A szóló hangszer, a zongora ezután mutatja be a témát tiszta alakjában.

A gregorián dallam összekötött hangpárjai kétségtelenül kínálják ezt a ritmikai formulát. De az is kétségtelen, hogy az átritmizálás több egyszerű formai beavatkozásnál: új karaktert, új arculatot ad a dallamnak. A halotti zsolozsmát harci indulóvá alakítja. Különösen szembeötlő ez az első variációban, ahol a téma basszusként szólal meg, fölötte kemény léptű, pontozott indulóval.

Hogy ne legyen kétségünk az így formált téma és variáció karaktere, jelentés-vonzata felől, hasonlítsuk össze Liszt Hungária című szimfonikus költeményének induló-témájával. 1848 forradalmi induló hangját ismerjük fel a Haláltánc elejében.

Liszt variáló eljárása a Haláltáncban nem egyszerűen követi klasszikus elődei variációs műveinek kötött rendjét. Inkább továbbfejleszti Beethoven egyes variációinak újító, előremutató vonásait. Először abban, hogy variációi valóban karakter-variációk. A változatok más-más zenei zsánert szólaltatnak meg. Ennek már az első variáció jó példája volt. De egészen új vonása Liszt variációs építkezésének az, hogy az I.- től VI.-ig számozott hat variáció jóval több hatnál. Részint azzal, hogy egyes variációkhoz kadenciák csatlakoznak, viselik egyben Liszt megcsodált rögtönző művészetének kezenyomát is, s ezek maguk is újabb variációkat sorakoztatnak fel. Részint meg azzal, hogy az egyes számok után következő variációkon belül is a variációk variációi sarjadnak ki.

A IV. variációt ismét a szóló hangszer játssza, történelmi elődök ellenpontozó stílusában, zárlatában feltűnő régies dór fordulattal. Hozzá mindjárt kadencia csatlakozik, a téma pasztorális változatával, s a téma 3. sorának Presto változatával. Rá V. variációként szédítő fugato változat következik és fejlődik valóságos feldolgozási szakasszá, amolyan „csárdás macabre” modorban.

Csárdás macabre-t említettem az imént, mert Liszt éles füllel ismerte fel az egykorú Ég a kunyhó kezdetű népszerű csárdás-dallam kezdetében a Haláltánc-téma dallamkezdetének párját. Ezért nevezte későbbi zongoradarabját Csárdás macabre-nak.

A Haláltánc V. variációjának, a variáció továbbfejlesztésének során azonban ismét meglepetés következik. A zongora egy pillanatra magára marad és új, számozatlan változatot rögtönöz, mintegy Schumann stílusában, a téma dallamrendjét teljesen átszervezve, Liszt jellegzetes módján.

A zenei cselekvény ezután továbbszáguld, továbbgörgeti a téma-motívumokat, mígnem jelentős generál-pauza után újabb zongora-kadencia felel a zenekar nyitva hagyott kérdésére és újabb karaktert mutat be: a vadászat-jellegű változatot.

A grandiózus finále a VI. variációból fejlődik ki. Mindjárt a témának összevont, mintegy korál dallammá sűrített alakjával kezdődik, és belső variációk, kadenciák során át idézi fel a Mors Imperator félelmes alakját.

Videó ajánló

Olvasson tovább