A hét zeneműve

Liszt Ferenc: Hunok csatája

Liszt Ferenc művészegyéniségének és romantikus zeneszerző voltának egyaránt igen meghatározó és sajátos jegye a társművészetek iránti fogékonysága. A zene történetében ő az első, akire az irodalom és a képzőművészet – akárcsak a természet – ennyire inspirálóan hatott, akinek az alkotáshoz valósággal szüksége volt e zenén kívüli elemek hatására. Irodalmi ízlésének kérdése nem tartozik mai témánkhoz. Ami viszont festő kortársait illeti, mai megítélésünk szerint nem volt különösebben jó ízlése. Idős korában lelkesedett ugyan Munkácsyért, Verescsaginért – de a kor legjelentősebb festészete, a franciáké, semmiféle visszhangot nem keltett benne. Sem Delacroix, aki pedig hozzátartozott párizsi fiatalságához, sem Corot, még kevésbé Manet vagy az impresszionisták. Nincs ezen mit csodálkozni. Hiszen tudjuk, hogy például Wagner – aki egyébként sem volt a festészetnek nagy barátja – jót mulatott Renoir róla készült portréján.

Élete derekán, legtermékenyebb, weimari éveiben, Liszt ízlésére – sajnos, nemegyszer saját művészetére is – igen nagy hatással volt élettársa, a választékos, finom ízlésűnek semmiképpen sem mondható lengyel-orosz Wittgenstein hercegné. Ő volt, aki lelkes dicséretével felhívta Liszt figyelmét a kor divatos – ma már nem sokra értékelt – német festőjének, Wilhelm Kaulbachnak hatalmas történelmi freskóira. 1855 nyarán megajándékozta a zeneszerzőt egy reprodukcióval is: Kaulbachnak a Berlini Múzem lépcsőházát díszítő, Hunok csatája című munkájáéval. Ezen Kaulbach a 451-ben vívott catalaunumi ütközetet jelenítette meg: Attila pogány hun seregeinek és a gót Theodorik egyesített keresztény hadainak – mai Châlons-sur-Marne helyén – vívott iszonyú, véres csatáját. A legenda szerint ez a harc olyan irgalmatlan volt, hogy az elesettek lelkei még holtukban is folytatták az öldöklést. A freskó is két síkban ábrázolja a cselekményt: távol egy város látszik, az előtérben halott emberek, lovak csoportjai; a levegőben pedig a még ádázul harcoló keresztények és pogányok.

Lisztre olyan erővel hatott a kép, hogy azzal a gondolattal foglalkozott: valamennyi Kaulbach-féle freskót „megzenésíti”. E tervezett szimfonikus költemények sorozatának, egy vázlatkönyve tanúsága szerint, ezt a címet kívánta adni: W.Kaulbach – Liszt Ferenc: Világtörténet képekben és hangokban.

1857-ben, amikor Kaulbach személyesen is megmutatta neki a freskókat, Liszt azt írta a hercegnének, hogy „A történelem drámája” címet szánja a festői-zenei sorozatnak. Ekkor – érdekes és jellemző módon – még egy közvetítőt keresett ahhoz, hogy hozzálásson a komponáláshoz: költőt, aki előbb még meg is fogalmazza a megzenésítendő programot. Erről – akár a többi freskó „megzenésítéséről” – később letett.

A Hunok csatája – eredeti nevén Hunnenschlacht – című szimfonikus költeményt, a 12 Weimarban készült mű közül az utolsóelőttit, 1857-ben írta Liszt. Még ugyanez év december 29-én, az ő vezényletével mutatták be a weimari Udvari Színházban. Ezután még változtatott a partitúrán, amely 1861-ben jelent meg nyomtatásban.

A partitúra előszava szerint a mű a pogányok és keresztények harcával a barbárság és az emberi haladás, a vad, pogány indulatok meg a szeretet és könyörületesség küzdelmét akarja zenében kifejezni – amely harc persze az utóbbi nagy győzelmével végződik.

Mint a – Liszt kitalálta – műfajból következik, a Hunok csatája is egytételes, nagyzenekarra komponált szimfonikus költemény. Hátborzongató, fojtott és sötét hangulatban indul: Liszt kifejezetten előírja a karmesternek, hogy valamennyi hangszernek kísértetiesen kell szólnia. Eleinte az volt a szándéka, hogy a mű – a festménynek megfelelően – az ellentétes erők drámai összecsapásának zenei ábrázolása lesz, s a végén hangulata visszasüllyed a kezdet misztikus-félelmetes csendjébe. Zeneileg így valószínűleg kerekebb, finomabb lett volna. Később azonban az eszmei tartalom – ma úgy mondanánk: az üzenet – fontosabb volt számára, mint a drámai cselekmény ábrázolása, vagy a forma zártsága. Ezért a darabnak a felén éppenhogy túljutva a harc véget ér, ettől fogva a zene kizárólag a – Liszt szemében a haladást, az egyetemes emberi humanizmust képviselő – keresztény eszme diadalát jeleníti meg.

Mint a szimfonikus költeményekben általában, Liszt a Hunok csatájában is kevés témával dolgozik. Lényegében két-két téma szimbolizálja a pogány hunokat és a keresztényeket. Ebből a kettőből az egyik mintegy „karakterüket” adja meg, a másik pedig harci kiáltásukat.

A hunok – ez Liszt Ferencet ismerve szinte természetes – jellegzetesen magyar színezetű témát kapnak; a két bővített másodos úgynevezett magyar vagy cigányskála hangnemében. Így szól a mű legelején, fagottokon és bőgőkön, tempestoso, vagyis viharosan:

Később, a csata hevében, „strepitoso”, azaz lármásan, hangosan, még karakterisztikusan magyaros, pontozott ritmikát is kap az a „hun” téma:

A keresztényeket ősi gregorián dallam képviseli. Ismeretes, hogy az 1860-as évektől kezdve a gregorián dallamkincs milyen szerves része lett Liszt Ferenc zenei nyelvének. Elszórtan, de mindig exponált helyeken azonban már korábban is meg-megjelenik partitúráiban egy-egy ilyen dallam. Ez történik a Hunok csatájában, ahol a Crux fidelis himnusz dallamát használja fel, ez lesz a mű legfontosabb anyaga, főszereplője.

„Az anyag zenei kívánalmai tették szükségessé – írja Liszt 1857 májusában Kaulbach feleségének –, hogy a kereszténység napfényét megszemélyesítő katolikus korális, a Crux fidelis viszonylag nagyobb szerepet kapjon, mint a gyönyörű festmény megkövetelte, és ezzel sikerüljön pregnánsan ábrázolnom a kereszt győzelmével való befejezését; erről, mint katolikus és mint muzsikus, semmiképpen sem mondhattam le.” Vagy húsz évvel később pedig azt írta a zeneszerző: „Voltaképpen a Crux fidelis himnusz kedvéért írtam a Hunok csatáját.”

Ez a gregorián téma, kivált a kezdete, a „feje”, a szó-lá-dó képlet, több Liszt-műben is előfordul. Később, a Szent Erzsébet oratórium előszavában a komponista világosan meg is fogalmazta, hogy ott és egyebütt: az Esztergomi mise „Cum Sanctu Spiritu” fúgájában, a Dante-szimfóniában, a Hunok csatájában – de éppúgy a fel nem sorolt h-moll szonátában és a kései Via Crucis oratóriumban is – a Keresztet szimbolizálja vele, ami az ő számára azt jelenti: az irgalmat, emberséget, szeretetet és ennek megváltó erejét.

Természetszerűen a két, szélsőségesen ellentétes harcoló fél csatakiáltása is erősen különbözik egymástól.

A hunoké vad, „feroce” riadó: éles, feloldatlannak ható, felbontott, felfelé törő nagyszeptim akkord; legelőször kürtökön szólal meg:

A keresztények csatakiáltása eleve sokkal magabiztosabb ritmusú; felbontott hármashangzat, eleinte mollban, halk fagottokon és bőgőkön:

Ez a keresztény-riadó a darab végén dúrrá fényesedik, harsogó rézfúvókon:

A kompozíciónak mintegy negyede: expozíció. Ez úgy oszlik meg, hogy első, nagyobbik fele a hunok, a második, kisebbik fele a keresztények témáiból szövődik. Alaphangneme c-moll, ebből a zene csak az expozíció végén mozdul el.

A – teljességgel program meghatározta – zenei forma középrésze Liszt legfeszültebb, legdrámaibb tablóinak egyike. Hangnemében a legtávolabbi fisz-mollba jutott, és innen modulál tovább. Szerkezetileg a négy alaptéma pompás kombinációi, ütköztetései jellemzik, ezek vívnak meg egymással, rendkívüli plaszticitással ábrázolva az ütközetet; a feszültség csúcsán pedig a keresztények győzelmét.

A hunok – és az őket jellemző témák – ezzel voltaképp letűntek a csatatérről. A mű további része kizárólag a keresztények témáiból szövődik. Mintegy ötven ütemen át a harci kiáltást harsogó fanfárok váltakoznak lassú, halk, bensőséges-vallásos szakaszokkal. Ezekben fafúvók kísérte orgonán szólal meg a gregorián Crux fidelis dallam: mintegy a győzelem túlvilági forrását szimbolizálva.

Később, az 1860-as évektől, Liszt a gregorián dallamokat a reneszánsz mesterek „modális” fordulatait felhasználva harmonizálta meg. Itt a korálharmonizálás még nem „archaizál”: inkább „klasszikus”, azaz talán a Johann Sebastian Bachéra emlékeztet.

Mint sok más, az idő tájt készült művét, Liszt a Hunok csatáját is – valószínűleg Wittgenstein hercegné ízlésének szellemében – hatásra törekvően zárja. A befejező rész – szintén a keresztényeket jellemző két témából szőve, a teljes nagyzenekaron, háromszoros fortisszimóvá erősödő „pomposo” és „grandioso” előírású strettóval ér véget, C-dúrban.

Videó ajánló

Olvasson tovább