A hét zeneműve

Liszt Ferenc: Isten áldása a magányban – Miserere – Szerelmi himnusz

Az előző adásunkban már bemutattuk kedves hallgatóinknak Liszt Ferenc Költői és vallásos harmóniák című, 1853-ban megjelent zongoradarab-gyűjteményének néhány, kevésbé ismert kompozícióját: az Invokációt, a Pater nostert és az Emlékezés a holtakra című művet.

Akkor volt már róla szó, hogy ezt a – zömében eredetileg az 1840-es években keletkezett, majd átdolgozott – kötetet nagy egészében a zeneszerzőre ifjú korától erősen ható francia romantikus költő-politikus, Alphonse de Lamartine Költői és vallásos harmóniák című óda-sorozata ihlette. S arról is, hogy milyen mélyen megérintette, fantáziájára milyen inspiratív módon hatott Lamartine panteisztikus vallásossága.

Azok kedvéért, akik azt az adást nem hallották, hadd utaljak itt röviden még egyszer arra, hogy, más gyűjteményeivel ellentétben, a Költői és vallásos harmóniákat Liszt nem foglalta egybe ciklusként. Arra, hogy Lamartine ihlető sorait a címben, a kötet elején idézi Liszt, valamint az 1., 3. és 9. darab előtt; a további két, szorosan Lamartine-hoz kötődő kompozíciót végül kihagyta a kötetből. S arra, hogy az idők folyamán, Liszt életével együtt, a darabok múzsája is megváltozott: míg az első kompozíciók születéséről Marie d’Agoult grófnénak számolt be, mint „közös” művükről, a legkésőbbieket már Wittgenstein hercegné woronincei birtokán fogalmazta, a legutolsó neki szóló szerelmi vallomás, s az eredetileg Lamartine-nak szánt kötet, 1853-ban, a hercegnének szóló ajánlással jelent meg. Arról is esett szó, hogy igazán népszerű, jelentős remekmű egy van a sorozatban, s annak épp nincs köze Lamartine-hoz, ha csak nem mint 48-as forradalmárhoz, s hogy ez a levert magyar szabadságharcot 1849-ben elsirató Funérailles, Temetés, amelyről általában nem is tudják, hogy ebben a kötetben látott napvilágot.

Ezen a héten a gyűjtemény újabb három alig vagy egyáltalán nem játszott Liszt-darabjával ismerkedhetnek meg, hölgyeim és uraim.

Az első a zeneszerző méltatlanul elhanyagolt, gyönyörű szép és fontos kompozíciói közül való. Ez: Isten áldása a magányban – eredeti címén: Bénédiction de Dieu dans la solitude, a 3. szám. Vázlatai 1845-ből valók. Előtte Liszt Lamartine azonos című versének első strófáját idézi. Tótfalusi István fordításában ez így szól:
Honnan jön, ó Uram, e béke bús szívemre?
Honnan jön ez a hit, mely úgy árad ma benne?
Hisz még az imént zavart voltam és zaklatott,
a kétség tengerén hánytak a bősz habok,
igazságot az ész álmaiban kerestem,
és a békét szegény orkán-dúlta szívekben;
alig pár nap futott a homlokomon át,
s úgy érzem, tovatűnt egy század s egy világ:
köztük s köztem a múlt mély szakadéka fekszik,
s új ember született bennem, és már növekszik.

Liszt zenéjének itt sikerült – mégpedig a szövegnél sokkalta gazdagabb eszköztárral, sokkal szuggesztívebben – az ott jelölt tiszta derűt, lelki megbékélést, magasztos kitárulkozást kifejeznie. Ez is, mint a kötetet nyitó Invokáció, de még fokozottabb mértékben – a Zarándokévek III. kötete „istenes” darabjainak, az Angelusnak és a Sursum cordának előfutára, idősebb testvérdarabja.

Formailag azért jelentős, mert már bizonyos, egy tételben összefoglalt ciklikus formát képvisel, mégpedig úgy, hogy kontraszt jellegű középső részének tematikája a darab végén, a kódában, reminiszcenciaszerűen visszatér. Ennyiben – bár voltak ennek előzményei, Beethoven, Schubert, Chopin műveiben – Liszt mesteri zongoraművének, a h-moll szonátának közvetlen elődje.

Szépségének és jelentőségének mások oka: hangzásának új fajta varázsa. A rendkívül dallamos, alapjában szimmetrikus 8 taktusos szerkezetre épülő, s a különféle szólamokban elosztott melódiát mindvégig kidomborító kompozíció kísérő szólamaiban fontos elemmé lép elő a hangszín. Liszt minkét kézre több szólamot bíz. A sűrű, és pedál segítségével tovább zengetett, harangszerű orgonapont basszusok és még másik két, egyszerre mozgó szólam trillaszerű, állandó vibrálása révén az egyébként nagyon is tonális konstrukcióban folytonosan „akkordidegen” hangok is szólnak. Ezáltal preimpresszionisztikus, új és különös szépséget ad a hangzásnak. A darab alaphangneme Fisz-dúr, amely hagyományosan, már Bach és Beethoven óta alkalmas a szépséges hangzásideál megvalósítására.

A Bénédiction formája: A B C A variáns, kóda – s ebben az esetben nagyobb, tételt helyettesítő formarészekről van szó. Leghosszabb közöttük a nyitó rész, a Moderato tempóelőírású, allabreve metrumu szakasz, amely önmagában is három részes, variált visszatéréssel. Kezdetén a bal kéz játssza, vagy inkább: énekli az orgonapont fölött kibomló, széles ívű, olaszos cantót; a jobb kéz kíséretének „sempre piano e armonioso” kell hangzania. A középszakasz nem kontraszt jellegű; a variált visszatérésben megváltozik a letét, a szólamelosztás: a zongora varázslójának fantáziája éppen ezen a területen volt igazán elemében. A bal kéz játssza az orgonapont feletti kíséretet, a jobb pedig, tört harmóniákkal gazdagítva, a középütt, legato megszólaló dallamot. Rövid, tematikus kóda zárja az első részt.

Megállás, lunga pausa után, önálló II. tételként hat a darab középső szakasza, a D-dúrban, ¾-ben megszólaló Andante. Állandó, domináns orgonapont fölött, pontozott ritmusban, ereszkedő akkordokban mozgó dallama révén ez még inkább harangozás jellegű:

A harmadik rész: 4/4 lüktetésű, Piú sostenuto quasi preludio. Anyagában új: orgonaponton nyugvó letétje köti össze a többivel. Nem zárt: hangnemét változtató, improvizáció jellegű zene, amelynek vágyakozó, nagyon kifejező és felfokozódó dallama mintha Mahler ilyesféle hangját, közelebbről a 4. szimfónia III., lassú tételének „panaszosan, nagyon kifejezően” melódiáját, vagy a Dal a Földről nosztalgikus VI. tételét, A búcsút jósolná – bár Liszt dallamát még jellegzetesen operai dallamfordulat kerekíti le:

A nagyforma visszatérés-része következik – mégpedig csonka repríz, a kezdeti zenének egy része tér vissza, variálva.

A quasi cadenza után, az egész kompozíciót lezáró és egybefoglaló kódában, visszatérnek a 2. és 3. szakasz anyagai. Recitativószerűen, a 3. szakasz „Mahler-szerű”, vágyódó dallamával indul: a tört kísérő akkordok előírása vibrato – ez az egyébként zongorára nem, de énekhang, fúvós és vonós hangszerek számára szokásos utasítás itt csuklóból való remegtetést jelöl. Azután, Andante semplice előírással a 2., a rész anyaga villan fel, s a mű a „Mahler-szerű”, vágyódó dallammal búcsúzik.

Ez a gyűjtemény egyfelől fontos tárháza Liszt hangzásbeli, kompozíciós és harmonizálási újításainak, másfelől – és ez is újítás, mert a sablonossá vált stílus megváltoztatására szolgál – éppen egészen régi, egyházias dallamok, régiesen új fűzések alkalmazása figyelhető meg benne. – Az elmúlt adásban említettem, hogy 2 kompozíció, a saját kórusművéből átírt Ave Maria és Pater noster legkésőbbi, leegyszerűsödött stílusának előfutára.

A kötet nyolcadik darabja, a Palestrina nyomán írt Miserere annyiban közös ez utóbbiakkal, hogy szintén egy – 1845-ben készült – saját kórusának a zongoraváltozata. De azoknál kevésbé fontos mű. Harmonizálásának, dallamosságának semmi köze Palestrinához. A „zongoraszerűsítés” pedig tremolók, arpeggiók, futamok alakjában történik. A darab alaphangneme e-moll – E-dúr; előírása: Largo. Szabadon recitált – vagy rögtönzött –, metrumjelzése nincs. Témából és két variációból áll. A téma fölött ott az 50. zsoltár 1. szakasza: „Miserere mei, Deus…” „Könyörülj rajtam, Istenem, hiszen irgalmas és jóságos vagy, mérhetetlen irgalmadban töröld el gonoszságomat.”

A Költői és vallásos harmóniák kötet záró darabja el-elhangzik olykor. Címe: Cantique d’amour – Szerelmi himnusz. Egy kissé szalonos, egy kissé érzelmes lírája révén a Liszt-daraboknak abba a legnépszerűbbé vált családjába tartozik, amelynek legismertebb reprezentánsa a Szerelmi álmok címen slágerré vált mű. Lassú bevezetéssel indul, a quasi improvvisando felirattal is hangsúlyozva alapvetően rögtönzésszerű karakterét:

E bevezető után kezdődik a háromrészes, visszatéréses forma. Alaphangneme E-dúr, metruma ¾. A két szélső szakasz az opera-parafrázisok mesterének pompásan hangzó, hatásos darabja: úgy dolgozza fel, olyan változatosan ágyazza be, öleli körül, helyezi különféle regiszterekbe és finoman kromatizált harmóniákba a dallamokat, mint ott. De ezúttal saját melódiáit:

A kontraszt jellegű középrész igen rövid. Egészen csendesen, dolcissimo kezdődik, majd fokozatosan felerősödve, felgyorsulva, kis cadenzával torkollik a visszatérésbe.

A visszatérés variáltan, ismét új színekbe, harmóniákba öltöztetve dolgozza fel az első rész anyagát. Az előadási utasítások közt érdemes megemlíteni az elején a kíséret számára jelzett „quasi arpá”-t – Liszt később át is dolgozta a darabot hárfára. És a már a Bénédiction elemzésekor kiemelt, zongora számára különleges „vibrató”-t.

A Szerelmi himnuszt – és vele a kötetet – záró kóda a befejezés előtt ismét visszaidézi a középrész anyagát – akár a Bénédiction.

Videó ajánló

Olvasson tovább