Liszt Ferenc: Két Ballada

Az 1839 őszétől 1848 tavaszáig ívelő majd egy évtizednyi idő Liszt Ferenc életének legviharosabb korszaka. Vándorévek ezek a szó legszorosabb értelmében, hiszen hangversenyturnéin bejárta Európát Gibraltártól Moszkváig, Konstantinápolytól Edinburgh-ig. És meg is hódította: páratlan hangszertudásával, előadói zsenialitásával és lenyűgöző egyéniségével példátlan, rajongó sikert aratott mindenütt. Magánéletét is az állandó változás jellemezte. A negyvenes évek közepére véglegessé vált a gyermekei anyjával, a Párizsban élő d’Agoult grófnéval való szakítás – s ennek megfelelően kegyetlenné a harc kettejük között, a gyermekek neveltetése, jövője, hovatartozása ügyében.

Amennyire ez a sok – akkor még nagyon fáradságos, hosszadalmas – utazás, szereplés, reprezentálás közt lehetséges volt, Liszt komponált is ezekben az években. Egyebek között magyar művei első sorozatát. Legfőképpen zongoradarabokat, saját maga számára; olyan virtuozitást, megkövetelő, új fajta hatásokat megvalósító műveket, amelyeket akkoriban rajta kívül senki sem tudott eljátszani.

Az 1845-ös esztendő rendkívül mozgalmas volt a művész számára: az Ibériai félszigeten szerepelt, majd Franciaország és Svájc után érkezett Bonnba, ahol a Beethoven-ünnepségeken bemutatták Beethoven-kantátáját. Ősszel ismét Franciaországba, ezúttal az északi városokba utazott. Decemberben a gótikus katedrálisáról híres Reimsben is koncertezett. Valószínűleg itt vázolta fel az 1., a Desz-dúr Balladát, mely végleges változatban mintegy három évvel később készült csak el, s 1849-ben jelent meg, egyidejűleg egy lipcsei és egy párizsi kiadónál.

Ismeretes, hogy a fiatal Lisztre mekkora hatást tett a Párizsban 1832 februárjában bemutatkozó, nála egy évvel idősebb, de zeneszerzőként már teljesen kiforrott lengyel komponista és zongoraművész: Fryderyk Chopin. Ez a hatás maradandónak bizonyult: a negyvenes években, sőt Chopin halála után, az ötvenes évek elején is jó néhány Liszt-műben érezhető: így a Vigasztalások című ciklusban a Funérailles-ban, a Polonézekben s a két Balladában, amelyeket egyértelműen Chopin példája inspirált. Már címükben is, mely a költészetből került a romantikus zenébe. A Ballada cím semmiféle kötött formával nem társul: egytételes zongoradarab, amelyet a 19. századi komponisták /Chopin és Liszt után Brahms és Grieg/ a maguk világának, stílusának megfelelően formáltak meg, több-kevesebb kötöttséggel. Liszt két Balladájához épp oly kevéssé társul program, mint Chopinéihez – nem tudni, hogy a párizsi kiadásban miért kapta az 1. Ballada „A keresztes vitéz éneke” alcímet.

A kettő közül ez a korábbi, Desz-dúr darab még tipikusan a virtuóz korszak terméke; dallamos, behízelgő, ugyanakkor hatásos bravúrdarab, a diadalmámorban ünnepelt, már mai értelemben is „sztár”-ként körülrajongott pianista repertoárjából. Manapság nagyon ritkán játsszák.

Általában szimmetrikus-hagyományos, 8 ütemes zenei „mondatokból” építkezik. Egyszerű szerkezetű, három tagú, ABA forma, amelyet kötetlen, fantáziaszerű rövid előjáték és a fő tematikus anyagokból szőtt kóda keretez.

Harmonizálásában, hangnemi felépítésében merészebb, egyénibb.

A bizonytalan tonalitású Preludio azon a „balladai” elbeszélő hangon indítja a darabot, amelyet Chopin Balladáiból ismerünk:

Az „Andantino con sentimento” feliratú, ¾ lüktetésű fő rész – Desz dúrban – tercpárhuzamokban felhangzó, hajlékony melódiája a korabeli olasz operák világára utal, de egy Schubert-dal fordulata is felrémlik benne. Liszt cadenza-szerű, virtuóz ütemekkel cifrázza.

Érdekes, hogy a zeneszerző ebből a tematikából önálló kis darabot is írt: ez megtalálható az Új Magyar Liszt Kiadásban.

Liszt már ekkoriban is vonzódott a „klasszikus” harmóniarendet szétfeszítő – Beethoven és Schubert óta fel-fellelhető – terc-összefüggésekhez. A Desz-dúr Ballada középrészének hangnemi egymásutánja: A-dúr – Fisz-dúr – A-dúr. Maga ez a középrész vagy Trió, egyébként a hagyományos három tagú formának megfelelően kontraszt hatású, minden összetevője különbözik a főrészétől. Ez 4/4-es induló. Bravúros és elegáns megszólaltatást igényel. Maga Liszt egy olasz tanítványának azt mondta: „igen fessül és gyorsan” kell előadni. Nem téved, aki fanfáraiból, hegyes-súlyos előkéiből és itt-ott felbukkanó, bővített másodos „cigányos” hangsorából valamilyen magyaros színt vél kihallani: hiszen a későbbiekben Liszt számára az indulótematika egyre jobban összefonódott a magyaros kolorittal:

A Desz-dúr főrész visszatérése igen erősen variált. „Con forza e bravura” – azaz erőteljesen, bravúrosan kell megszólaltatni. Egyre viruózabbá, egyre gyorsabbá, tüzesebbé válik – és az indulót diadalmasan felidéző kódával ér véget:

Liszt összesen két művének adta a Ballada címet. Az a néhány év, amely a kettő keletkezése között eltelt, döntő változást hozott a zeneszerző életében, és vízválasztó volt művészi fejlődésében is. 1853-ban, amikor a 2. Balladát írta, már ötödik éve letelepedett Weimarban, és, felhagyván az utazó művész régóta megelégelt életformájával, elsősorban az alkotó munkának élt. Stílusa, zeneszerzői nyelve ekkor jutott felelőjére. Sokat mondó az évszámon kívül a Ballada hangneme is: h-moll. Mesterműve, a h-moll szonáta szomszédságára utal. Valóban egyidősek: befejezésüket egyszerre jelezte egy 1853 május elején írott levelében. Bár jelentőségében a h-moll Ballada a szonátához nem mérhető, testvérdarabjánál, az 1., Desz-dúr Balladánál lényegesen érettebb. Stílusában, szerkesztésmódjában a nagy weimari korszak értékes képviselője: szép darab, amely az 1. Balladánál jóval gyakrabban hallható.

Míg az 1. Ballada – láttuk – az egyszerű, ABA triós formában készült, ez a 2. a jellegzetes Liszt-féle szimfonikus szerkesztésmóddal építkező, szabad szonátaformájú tétel, amelyben fontos szerepet kap a témák arculatának, karakterének megváltoztatása, az úgynevezett tématranszformáció. Megfigyelhető a szakaszok – Lisztet késő öregkoráig jellemző – „elcsúsztatott”, „odébb tolt” megismétlése is. Sem a témák, sem a „feldolgozó részek” nem vagy nem csak a hagyományos szonátaformában megszokott formai helyükön szólalnak meg.

Mindössze két témából építkezik a h-moll Ballada. Közülük a másodiknak csak epizodikus jelentősége van a darabot legnagyobb részében átszövő, kétféle, egymást 1 karakterben lényegesen eltérő alapban jelentkező főtéma mellett.

Ez a főtéma – igazi „balladai” elbeszélő hangon – a basszusban makacsul ismétlődő, fel-le hullámzó kromatikus motívum és középszólamok fölött bontakozik ki széles ívben a darab kezdetén:

Ezután átváltozik: az elsőtől olyannyira eltérő, átlényegített alakjában jelenik meg a főtéma, hogy első hallásra szinte rá sem ismerünk. Előírása: dolce, lágyan. Megváltozott a metrum, a hangnem, a hangzáskép. Mintha a hajlékony vonalú, gyengéd dallam eltávolodó harangszóként tűnne tova:

Mindazt, ami mostanáig elhangzott, Liszt kisszekunddal lejjebb tolva ezután megismételteti.

A darab annyiban is eltér a hagyományos szonátaformától, s közelít a h-moll szonáta felépítéséhez, hogy több, ebben az esetben három, viharos feszültségű, egymással méretében-súlyában analóg „feldolgozó” szakasz tart benne egyensúlyt. Az első ilyen nagy feldolgozó szakasz után szólal meg az új, a 2. vagy melléktéma, a hagyomány megkövetelte párhuzamos hangnemben, D-dúrban:

A zárótéma funkcióját a főtéma második, „dolce” alakja tölti be.

A feszültség, a hangerő csúcspontjára a darab az ezután következő, voltaképp már második feldolgozó szakaszában, a kidolgozási részben jut el. Ez torkollik a visszatérésbe, amely – „csonkán”, a melléktémával kezdődik. Ezúttal is a szonátaforma megkövetelte tonalitásban, az alaphangnemben, azaz dúr rokonában, H-dúrban hangzik fel. Ez a téma is felfokozódott karakterében: míg először cantando, énekelve szólt, előadásmódja most appassionato, azaz szenvedélyes.

A témákkal való szimfonikus munka harmadik – az előzőekkel méretében ugyancsak megegyező – szakasza a nagyszabású kóda, H-dúrban. Benne a főtéma első, „balladai” alakja – az egyidős szimfonikus költeményekéhez hasonló dramaturgiával – bravúros grandioso finálévá nő. Annyiban azonban a h-moll szonáta közelsége érződik, hogy a h-moll Ballada befejezése nem harsány: a főtéma dolce alakjával, a finoman átszűrődő harangszó elhaló témájával ér véget:

(Hamburger Klára)

Videó ajánló