A hét zeneműve

Liszt Ferenc: Szent Erzsébet legendája

Liszt Ferenc azt írja barátjának, a Schumann-alapította Neue Zeitschrift für Musik főszerkesztőjének, Franz Brendelnek, 1862 novemberében, hogy elkészült Szent Erzsébet legendája című oratóriumával, mellyel – így áll a levélben – több mint egy éve szinte együtt élt. „Együtt élt”, mert nagy műgonddal, sok-sok éjszakányi munkával dolgozta ki a partitúrát. De úgy is fordíthatjuk az eredeti német kifejezést („durchlebt”), hogy valóban átélte kompozícióját, azaz a Szent Erzsébet legendában Liszt életének legendáját kell keresnünk.

A szójáték mindkét megoldása igaz, azzal a kiegészítéssel, hogy a zeneszerző nem egy éven át élt benne a hatalmas műben, és az oratórium nem csupán egyetlen év életrajzi történetének zenei visszhangja, hanem soké, talán egy egész életé.

A feltevés első felét könnyebb bizonyítani. Öt évvel a partitúra befejezése előtt, 1857-ben már foglalkoztatja Lisztet a kompozíció ötlete, sőt, az első impulzusok valószínűleg Moritz von Schwind 1854-re elkészült wartburgi freskóinak élményéből származnak. És még mélyebbre áshatunk! 1855-ben magyar barátjának, Augusz Antal bárónak arról ad hírt Liszt, hogy már réges-régen vonzza az egyházi zene stílusa, melyet a negyvenes években Rómában Palestrina és Lassus művein gyakran tanulmányozott. Ennek hangzó bizonyítéka is van: a negyvenes évtized második, s az ötvenes évek első felében néhány rövidebb egyházi kórusmű (Pater noster, Ave Maria) keletkezik.

Mennyiben érinti mindez a Szent Erzsébet legendát? E korai adatok fényében másként látjuk az első nagy Liszt-oratórium helyét az életműben. A darabot ugyanis az utókor egyik-másik esztétája gyakran jellemezte az „átmeneti” jelzővel, de olyanok is akadtak, akik Liszt Rómában keletkezett egyházi kompozíciói előfutárának nevezték a Szent Erzsébetet. Ugyanakkor a zenés legenda meghallgatása sem a kezdés, sem az átmenet érzését nem kelti; tökéletes kidolgozottsága, stílusának biztonsága évtizedek tanulmányai, kísérletei után tesz pontot.

Ezt erősíti meg, hogy már a Szent Erzsébet legenda megalkotásának korai fázisában, 1858-ban, Liszt egészen határozottan tudta, mit akar. Ugyancsak Augusz Antallal közli, hogy művének katolikus jelleget kíván kölcsönözni, és – magyar szentről lévén szó – természetesen a magyaroktól várja zenei építménye fundamentumát, az Erzsébet-ünneppel kapcsolatos dallamokat. A válasz nem késett sokáig. Augusz mozgósította Mátray Gábor zenetörténészt, Mosonyi Mihályt és néhány magyar egyházi méltóságot, s Liszt gregorián melódiákhoz, népénekekhez és egyéb zenei dokumentumokhoz jutott. Például Reményi Ede hegedűművésztől népies műdalt kapott, és be is építette kompozíciójába. Az idegen dallamok forrását Liszt nem rejtette véka alá: a felhasznált magyar vallásos népének és verbunkos melódia mellett a partitúra jegyzetében szerepel egy német népdal is. Miért? Erre Erzsébet élete adja meg a választ.

Erzsébet ugyanis a németeknek éppen olyan kedves, mint a magyaroknak. Annak a II. Endrének és Gertrudnak a gyermeke ő, akit Katona József Bánk bánjából oly jól ismerünk. 1207-ben születik Pozsonyban (más feltevés szerint Sárospatakon), és mindössze öt esztendős, amikor Hermann türingiai őrgróf a fia, Lajos számára megkéri a kezét. Fényes kísérettel viszik Erzsébetet Wartburgba, atyja, Endre király egész udvartartást küld leányával. Liszt oratóriumában egy bariton hangú magyar mágnás jelképezi a magyarságot, verbunkos ritmussal és dallamfordulatokkal.

Erzsébet tehát a Wartburgban cseperedik fel, s már gyermekkorában olyan vallási buzgalmat tanúsít, hogy az őrgrófi család túlzásnak tartja, és ellenzi a házasságkötést, mely azonban mégis megtörténik 1221-ben, Eisenachban. Erzsébet életéről és tevékenységéről csakhamar legendák keringenek. Fanatikusan vallásos, rendszeresen vezekel, sanyargatja önmagát, segíti és ápolja a környék szegényeit, betegeit. Néhány év telik el így, majd férje, Lajos őrgróf a kor szokása szerint csatába száll a Szentföldért, és kereszteslovagként éri a halál 1227-ben. Erzsébet még mindig csak húszesztendős, négy gyermek anyja, s bekövetkezik élete nagy megpróbáltatása: sógora, Rasp Henrik elűzi a Wartburgból. Liszt, illetve az oratórium szövegírója, Otto Roquette itt némileg változtat a történelmi tényen; nem a sógorral, hanem az anyóssal, Zsófiával űzeti el a fiatalasszonyt. Megkezdődik a számkivetett magyar királylány bolyongása és szenvedése, melyet a Liszt-féle feldolgozás halállal és megdicsőüléssel vált meg.

A valóságban azonban még nem hal meg Erzsébet. Először nagybátyjához, Eckbert bambergi püspökhöz költözik, majd a keményszívű Rasp Henrik visszafogadja, sőt özvegyi járadékot utal ki számára. Erzsébet Marburgban telepedik le, vagyonából kórházat alapít, s ő maga szerény erdei házikóba húzódik vissza, igénytelenül él. Itt, rokkája mellett fonogatva találják meg atyja követei, s hívják vissza a magyar királyi udvarba. Erzsébet azonban nem cseréli fel apja udvarával remetelakát, magányosan vesz búcsút az élettől 1231. november 19-én (erre emlékezik naptárunk Erzsébet napja). Élt 24 évet. 1235-ben a pápa szentté avatta.

Nem kíván bővebb fejtegetést, hogy mi ragadta meg Lisztet Erzsébet életének történelmi eseményeiben és legendájában. Egyik levelében „kedves szent”-nek nevezi, könyörületessége, részvétteljes odaadása miatt, és szívesen állítja azoknak a hősöknek a sorába, akik bőkezűen adták oda életüket, művészetüket az emberiség közös kincstárába. Tasso, Orfeusz, Mazeppa, Prométeusz és megannyi más, dicsfény övezte alak Liszt képzeletében Szent Erzsébet rokona, illetve – miként Erzsébet – a megálmodott romantikus művészportré, az önarckép vonásaihoz tartozik szorosan. Mégsem teljesen önarckép, s egész egyszerűen azért nem, mert Erzsébet: asszony, méghozzá mennyei, angyali jelenség, s így egyben Liszt fausti lelkének vágyott, rajongott ideálja is, a vonzó, felemelő „örök asszonyi” (das ewig Weibliche”). Tehát a Faust-szimfónia Margitja és Erzsébet ugyanannak a világnak hírnökei? Liszt egyértelmű igennel felel a zenében. A Margit-tétel kezdetének áttetsző fafúvós színei felcsillannak a Szent Erzsébet legenda bevezetőjében, s az egész mű folyamán finom glóriát vonnak a hősnő feje köré.

Liszt az egész – nyitány hosszúságú – bevezetőt ebből az egyetlen, néhány hangos dallamból bontja ki, és ez a zene, ez a hangulat erősen áthatja a kompozíció nagy részét. Mit árul el a vezérdallam? Önkéntelenül a gregorián korálra gondolunk hallatán, noha fordulatai nem tipikusan gregorián eredetre utalnak, vagy ha igen, annak késői rétegére. Egy magyar egyházi énekeskönyvben találta Mosonyi Mihály, s küldte meg Lisztnek. Talán inkább egyszerűségét, csiszoltságát érezzük gregorián jellegűnek. Mindenesetre a szent legendájához kapcsolódva többek között ez ad a műnek „katolikus karaktert”, amit Liszt oly fontosnak tartott. Más kompozíciók, s különösen a Faust-szimfónia Margit-tételének ismeretében a katolikus karaktert a tiszta, mennyei nőiség eszményévé általánosíthatjuk.

De hát Erzsébet portréja vajon valóban csupán angyalfestmény-e? E kérdést azért kell feltenni, mert, legalábbis a nagy Liszt-kutató, Peter Raabe 1931-es könyve óta a Szent Erzsébet legendát „képszerű” műnek tartják, azaz Moritz von Schwind freskóinak zenei ábrázolását, továbbfestését látják benne, s ezzel óhatatlanul mindig a drámaiságot kérik rajta számon. Drámaiságot, Händel mozgalmas, szenvedélyes oratóriumainak értelmében, melyekre szerzőjük maga írta fel: „zenei dráma” („A Musical Drama”). Ám nemcsak a különböző drámai erők szikrázó összecsapását hiányolják, hanem a szereplők alakjának, jellemének kidolgozását is. Igaz: Hermann, majd Lajos őrgróf és anyja, Zsófia nem a színpad szellemében árnyalt és sokrétű figura. Erzsébet esetében azonban ez a vád könnyen cáfolható; a portré ugyanis korántsem freskó-szerűen merev, hanem örvendező, szenvedő, érző embert állít elénk.

Gyermekként ismerjük meg az első képben, amint megérkezésekor a gyerekvőlegény üdvözli. A második kép a már felnőtt Erzsébet életének csodás epizódját tartalmazza. Kötényében élelemmel siet a szegényekhez, miközben az erdei ösvényen férjével találkozik. Lajos őrgróf kérdőre vonja, mire Erzsébet kegyes hazugsággal válaszol: rózsákat szedett, virággal van tele a köténye. És csodák csodája, a kenyér és a bor valóban illatos rózsákká válik!

A harmadik képben Lajos hadba indul, s Erzsébet búcsújából nem a szent nyugalma, hanem a szerelmes feleség kétségbeesése árad.

Liszt, amikor Erzsébet egyéniségének zenei rajzát készíti, arról sem feledkezik meg, hogy hősnője magyar hercegnő. Zsófia asszony kegyetlen, kiutasító parancsára először ezen az uralkodói hangon válaszol Erzsébet, a negyedik képben.

Valamivel később már esendővé, síróssá, könyörgővé válik a büszke replika, a gyermekeit féltő anya sikolya és a tompa, fájdalmas suttogás kerül igen kifejező módon egymás mellé.

A mű katolikus karaktere a tiszta nőiség eszményéhez társulva az áhítattal fölfelé tekintő Liszt-portréra vet fényt. Rómát jósolja, az elkövetkezendő nagy és kisebb egyházi kompozíciókat, Liszt életének újabb fejezetét. A magyar kolorit: névjegy; a hazájától távolra sodródó magyar szent és a magyar zeneszerző sorsának közösségét jelképezi. Egyben gesztus is a hazának, mely ez alkalommal az ősbemutató színhelye lett, a Pesti Vigadóban, Liszt vezényletével, 1865. augusztus 15-én. Az ajánlás azonban egy német, pontosabban bajor királynak szól, II. Lajosnak, a nagy zene- és művészetbarátnak, Wagner halhatatlan mentorának.

Hohenschwangau várának egyes termeit, ahol Lajos király felnőtt, ugyancsak Moritz von Schwind freskói díszítik, mint a Wartburg falait, csak a festő itt más legendát elevenít fel: a hattyúlovagét, Lohengrinét. Ám nemcsak Schwind személye kapcsolja össze a Szent Erzsébet legenda gondolatvilágát Lajos királlyal és Wagnerrel. Erzsébet ugyanis Tannhäuser idejében élt, amikor a Wartburg minnesängerek versengő énekétől volt hangos. Persze – kiáltunk fel – hiszen Erzsébet alakját Wagner is megörökítette a Tannhäuserben! Azonban nem ugyanarról az Erzsébetről van szó. Wagner Erzsébete kitalált drámai figura, Hermann őrgróf unokahúga, és egyik régi, középkori mondában sem szerepel. A valószínűleg csak mondai Tannhäuser és a valóban élt költő, Wolfram von Eschenbach soha nem énekelt Szent Erzsébetnek. Van azonban egy minnesänger, állítólag magyar származású, aki mindkét mondakörbe bekerült. Klingsornak hívják, s ő jósolja meg a két leendő örömapának, Hermann őrgrófnak és Endre királynak, hogy gyermekeik egyszer majd férj-feleség lesznek. Ma is ott látjuk képét a Wartburgban, Moritz von Schwind egyik freskóján. A dalnokverseny mondája meg úgy tudja, hogy Klingsor a sátáni erőkkel cimboráló dalnok, Tannhäuser nevében versenyez a legkiválóbb énekes-költővel, Wolfram von Eschenbachhal. És végül hol találkozunk Klingsorral? Wagner Parsifaljában, gonosz varázslóként. A legendák és 19. századi feldolgozásaik szinte átláthatatlan ködgomolyként keverednek össze, egyesülnek, majd újra szétválnak, miként Liszt, Wagner és a II., bajor Lajos pályája.

A Szent Erzsébet oratórium egyes részeiben német hangvételt üt meg, mégpedig rá nem jellemző módon. Hermann a német dal modorában biztosítja a gyermek Erzsébetet atyai szeretetéről, olyan zenével, melyet Liszt elsősorban a Schubert-dalokból leshetett el.

A mű német stílusrétegéhez tartozik Lajos őrgróf vadász-dala (a második kép kezdetén), és az a gesztus, ahogyan széttekint az ősi türingiai rengetegben. A világra naivan rácsodálkozó német természetpoézis szólal meg itt, egy olyan zeneszerző átélésében, aki betéve tudja Weber Bűvös vadászát és Euryanthéját. A korai német romantika hangulatát őrzik egyes kórusrészletek is, azt a fajta üde induló jelleget, melyet Mendelssohn Nászindulójában és Wagner korai operáiban, a Lohengrinnel bezárólag egyaránt megtalálunk.

A Szent Erzsébet legenda bevezetőből és hat nagy tételből, képből áll, s ezen belül 28 kisebb zárt formából, mely elbeszélő jellegű monológot és dalbetétszerű részletet egyaránt tartalmaz, sok fajta kórust: gyerekekét, angyalokét, szegényekét, az udvar népéét és a püspökökét. Bőven találunk indulókat a partitúrában, hiszen a keresztesvitézek ezek nélkül el sem képzelhetők; két festői jelenet is akad, a már említett, „rózsacsoda” és a vihar Erzsébet kiűzése után. A rövid lélegzetű formák gyakran egyszerű, visszatéréses szerkezetűek, a szimfonikus költeményekhez képest Liszt itt nagyobb tisztelettel hódol az abszolút zene régebben fogant törvényeinek. Elfordult tehát a weimari szimfonikus művek stílusától? Részben igen, de ez inkább a hangvétel bensőségességére vonatkozik. Az oratórium szerkesztése azonban – méltatói találó megállapítása szerint – „szimfonikus”. Mit értenek ezen? Elsősorban azt, hogy Liszt kevés, jobbára a jegyzetben megadott négy dallam és egy gregorián fordulat felhasználásával komponálta a teljes művet, ennek a nyersanyagnak különböző motivikus lehetőségeit aknázta ki az egyes tételekben.

Számtalan részletet lehetne kiragadni a motívumok karakterének átváltozásait példázva. Sokkal érdekesebb azonban az a tény, hogy Liszt már eleve motivikus rokonság alapján válogatta ki témáit, s így jutott a zenei fordulatok hallatlanul egységes repertoárjához. Ezzel teremtette meg a tökéletes egyensúlyt a mű sokszínűségével, stílusrétegeinek tarkaságával szemben. Ez persze a harmóniavilágra is vonatkozik, mely az idézett dallamokhoz hasonlóan legtöbbször régies, modális: Palestrina, Lassus századát idézi. Az Erzsébet köré sereglő szegények megható kórusa például a magyar egyszólamú népének („Szent Erzsébet asszony életéről”) szabad feldolgozása és neoreneszánsz megharmonizálása.

Liszt úgy érezte, weimari szimfonikus költeményeivel a „jövő zenéjét” komponálja. A Szent Erzsébet legendában a jövőből a múlt felé fordul. A múltba menekül? Az ötvenes évek második felében sok csalódás éri: műveinek hatásában, eszméiben, emberekben egyaránt csalódik. 1862-ben Rómából írja Franz Brendelnek, hogy sokat tudna mesélni olyan emberekről, akik nagy hangon barátságot hirdetnek, s közben ott ártanak, ahol tudnak. „Ó, barátim, ne ezeket a hangokat, hanem kellemesebbeket” – idézi Liszt Schiller Örömódájának beethoveni bevezetőjét, és hozzáteszi: „az Erzsébetben remélhetőleg ilyen hangok találhatók”.

Kellenek is a vigasztaló hangok. A komponálás ideje alatt 1859-ben hal meg Liszt fia, Dániel, s mire elkészül a mű, már leánya, Blandine sincs az élők sorában.

A Szent Erzsébet legendája menekülés: Zarándokút „új hangok felé”, vágyódás egy csodás, küzdéstől mentes világba, melyet Liszt sokféleképpen nevezett élete folyamán. Egyszer az örök asszonyi birodalmának, gyakran templomnak, s legutoljára a „túlvilági élet bölcsőjének”, a halál küszöbének hívott. Kevesen láttak e titokzatos kapuk mögé. Az ötvenesztendős, elfáradt Liszt Ferenc közéjük tartozott.

Videó ajánló

Olvasson tovább