A hét zeneműve

Liszt Ferenc: Transzcendens etűdök

„Ez a zongorázás új magasiskolája!” – lelkendezett Berlioz a Revue et Gazette Musicale-ban, amikor Liszt Ferenc 1836-ban visszatért Svájcból Párizsba, hogy lehengerelje félelmetes hírű versenytársát, Thalberget.

Öt évvel korábban, 1831-ben lépett fel először a francia fővárosban Niccolò Paganini, az olasz csodahegedűs – aki olyan dolgokat művelt hangszerén, hogy azt beszélték, az ördöggel cimborál. Az ő hatására döbbent rá az ifjú Liszt, hogy a zongorázás területén még milyen beláthatatlanok a lehetőségek, hogy az új fajta, magas rendű virtuozitás az új zene nélkülözhetetlen eleme. Egyszersmind arra is ráeszmélt Paganinit hallva, hogy saját, istenített zongoratudása még milyen távol van a tökéletestől, s hozzálátott, hogy imádott hangszerét vas szorgalommal meghódítsa. 1832 februárjában Fryderyk Chopin mutatkozott be Párizsban, aki nem kevésbé hatott Lisztre. A lengyel zeneszerző művészetében mindenekelőtt a poétikus tartalom szolgálatába állított új fajta hangzás és technika ragadta meg. Ugyanezekben az években életre szóló irodalmi élményekkel gazdagodott: a francia romantikusokkal kötött barátságot, és azok eszméivel jegyezte el magát.

1835-ben d’Agoult grófnéval Svájcba költözött. Mire egy évvel később újra hallhatták Párizsban, elkápráztató tökéletességig fejlesztette hangszertudását, s ezáltal magát a zongorázást forradalmasította. Nemcsak, ami az addig teljességgel elképzelhetetlen gyorsaságú, gyöngyöző futamokat, a nyaktörő ugrásokat, csillogó trillaláncokat, oktáv- és akkordpasszázsokat, tremolókat és szédítő staccato-meneteket illeti. Megtanította a hangszert énekelni és beszélni. Birtokba vette az egész klaviatúrát. Keze alatt a zongora kifejezési lehetőségei határtalanná tágultak. Egy egész zenekar erejét, tömörségét, színeit, hatásait tudta megszólaltatni rajta – a legkülönfélébb billentésmódokkal és azok egyidejű alkalmazásával.

Kortársai, tanítványai sok mindent feljegyeztek játékáról, kezéről, ujj- és kartartásáról, billentésmódjáról. Arról, hogy minden ujját egyformán kihasználja, hogy ujjaival „hangszerel”. Hogy mekkora hangközöket képes könnyedén átfogni, hogy karjait hogy ugratja tetszés szerint a billentyűsoron, hogy a kezek gyakori keresztezésével milyen új effektusokat hoz létre. De minden ilyen feljegyzés szubjektív és pontatlan. Még saját Technikai gyakorlatok című, tankönyv-félének készült munkája is csak megközelítő képet ad zongorázásáról. Örök kár, hogy rögzíteni nem tudták minden idők legnagyobb pianistájának játékát. Erről az utókor számára a legtöbbet mégiscsak maguk a művek, saját repertoárja számára készült zongorakompozíciói árulják el. Ezekkel mutatta meg a közönségnek, hogy mire képes a hangszer, és mire ő maga. A múlt század második feléig, a Liszt-tanítványok jelentkezéséig ezeket a saját képességeire szabott bravúr-darabokat más nem is tudta eljátszani. Még ma is menthetetlenül földhözragadtnak hat előadásuk, ha a legkisebb erőfeszítés vagy a pusztán technikai megoldottság érződik rajta.

A Transzcendens etűdök sorozat kiemelkedő helyet foglal el közöttük: ez a tizenkét, tökéletesen egyéni hangú és nyelvű karakterdarab a címében jelzett „felsőbbrendű nehézséget” nemcsak Paganini hangszeres bravúrja értelmében képviseli, hanem Chopin költői értelmében is.

A Transzcendens etűdök a zongorázás fejlődésének fontos állomásai – és egyszersmind beszédes dokumentumai Liszt zenei fejlődésének, örökké javító, csiszoló munkamódszerének is.

Három változatban láttak napvilágot. Az opusz 1, 1826-ból, a 15 éves Liszt Ferenc munkája, eredetileg 48 gyakorlatot ígért, de csak 12 készült el belőlük. Ez a zongoratanításban nálunk ma is szívesen használt sorozat még alig több, mint a hírneves mester, Carl Czerny ügyes növendékének munkája. És mégis, csírájában már benne rejlik a később kibontandó anyag. Hangnemi felépítése tervszerű: C-dúrtól b-mollig, tehát a kvintkör „b”-s irányú dúr- és moll hangnemeinek mindegyikében megszólal egy-egy etűd. Ezt a hangnemi rendet megtartja a későbbi változatokban is.

Az 1837-ben elkészült második verzió hű tükre a Liszt Ferenc zongorázásában és szellemében ekkoriban végbement rendkívüli fejlődésnek. Ekkorra nőttek az etűdök káprázatos hangszertudást kívánó költői programdarabokká, csak éppen címük nincsen még. A korai Desz-dúr etűdöt elhagyta, helyébe a régebbi sorozat transzponált és átalakult Esz-dúr darabja került; azt pedig egy új Esz-dúr kompozícióval pótolta. Az átdolgozás mértékét jellemzi Robert Schumann recenziója, amely a valóban friss darabon kívül még a 6. és 8. etűdöt is vadonatúj műként méltatja.

Ez a „12 Nagy etűd” címen megjelent sorozat lényegében már ahhoz a végső formához áll közel, amelyet ma Transzcendens etűdökként ismerünk. Csakhogy azoknál sokkal szertelenebbek: mind formailag, mind metrikailag, mind letétjükben, mind előadási utasításaikban. „Il più forte e presto possibile” – a lehető legerősebben és leggyorsabban, írja elő például. S utána még fokozza és egyre fokozza a tempót. Vagy: avec exaltation – rajongással; delirando: mintegy lázálomban. Sajnos a két korai etűd-változatból felvétel nem áll rendelkezésünkre, pedig érdemes volna bemutatni, hogyan változnak, fejlődnek az évek során.

Véglegesen csiszolt alakját a 12 nagyszerű darabból álló ciklus már a weimari Liszt műhelyében, 1851-ben nyerte el, s a következő évben jelent meg, Czernynek szóló ajánlással, Études d’exécution transcendante – Felsőbbrendű nehézségű gyakorlatok címen. Ekkor kapták költői elnevezésüket az egyes etűdök, kettő kivételével. A címek többségükben francia nyelvűek és irodalmi vonatkozásúak. Általában hangulatokat jelölnek, nem konkrét programot.

A Transzcendens etűdök is megtartják elődeik alapvetően rögtönzés-jellegét. De sokkal koncentráltabbak, egységesebbek, rendezettebbek minden tekintetben. Nem utolsó sorban maga a hangzáskép, a szólamvezetés vált bennük egyszerűbbé, tisztábbá, zongoraszerűbbé – hatásában ezáltal csak még bravúrosabbá. Ha például Chopin etűdjeivel hasonlítjuk össze ezt a hangzásképet, azonnal szembeötlik a két nagy romantikus zongoraköltő stílusa közötti roppant különbség: a Liszt-etűdök lényegesen sokrétűbbek, még amazoknál is sokkal nehezebbek, hiszen mesterük egy teljes zenekar hatásait és kombinációit kívánta a maga hangszerén kifejezni.

A Transzcendens etűdök közül egynek-egynek az eljátszására szoktak vállalkozni a hangversenypódiumon. Kivételes, ritka teljesítmény, ha valaki mind a 12-t eljátssza. Pedig voltaképpen ciklus ez. Bár tematikus összefüggések nincsenek benne, a darabok hangnemi rendje, a metrumok, a hangulatkörök eloszlása mind tervszerű felépítésről tanúskodik.

Az 1. etűd, a C-dúr Preludio szó szerint az előjáték, a bemelegítés szerepét tölti be – önmagában nem szokás előadni.

A 2. száguldó iramú, ¾ lüktetésű a-moll etűdnek nincsen címe. Tempóelőírása „igen élénken” – ez a darab közepén, a forrponton prestissimóvá gyorsul. Lényegében egyetlen anyag vonul rajta végig, és vele egyidejűleg egy éles-ritmikus, nagyon erősen hangsúlyozott kopogás. A darab jól példázza a különféle billentésmódok váltakozását és egyidejűségét, a két kéz valamennyi ujjának független voltát megkívánó, magas fokú virtuóz hangszertudást.

A sorozat egyetlen lassúbb darabja a harmadik. (Az etűd előző változatának gyors szakaszát Liszt itt már más anyaggal pótolta.) Hangneme: F-dúr, pasztell színei, ringó, 6/8-os, lágy dallamossága – amelyet a zeneszerző szívesen oszt el a két kéz különféle szólamaiban –, a sok kitartott hang, kivált a basszusban (az ún. orgonapont) – mind a barokk óta hagyományos Pastorale zene romantikus utódjának stílusjegyei. Címe, ennek megfelelően: Paysage – Tájkép:

Ilyen című költemény Victor Hugo ódái közt is akad – de a természetben, a szabad tájban való feloldódás, kitárulkozás, megtisztulás a romantika általános jellemzője. Az etűd Desz-dúrban megszólaló, telt fogású középső szakaszának jellegzetes Liszt-féle előadói utasítása: energico vibrante.

A negyedik, a d-moll etűd kapott először címet: még a két sorozat között készült belőle egy változat, Mazeppa elnevezéssel, Victor Hugonak szóló ajánlással. A meghurcolt, lovára kötözve a pusztába hajszolt hős, akit a végül összecsuklott állat alatt megtalálnak a kozákok, s a porból királyként emelkedik fel – igazi romantikus eszménykép. A szenvedés, hősiesség és megdicsőülés e legendája Victor Hugo, illetve közös ideáljuk: Byron költeménye olvastán ragadta meg Liszt fantáziáját. Később szimfonikus költeményt is írt belőle. Az etűdök közül ez fejez ki leginkább konkrét programot. A lobogóan szenvedélyes darab egyetlen téma variálásából épül. A bevezető cadenza után valósággal három kezet igényel, a kottakép is három soros, a középső szólamot megosztva játssza a két kéz:

A darab közepe táján megdicsőülve, virtuóz menetektől körülölelve halljuk, mégpedig Vibrato assai utasítással. Később a 4/4 lüktetés 6/8-ra, majd 2/4-re vált. Éles előkék, meg az ún. lovaglóritmus érzékelteti az iszonyú, halálos vágtát, majd magányos, rövid recitativo a hős porba hullását. Ezután következik a gyors, győzelmes befejezés, D-dúrban.

Ismét más világ az 5., a B-dúr etűd, a koboldos, imbolygó fényeket felvillantó, sejtelmesen suhogó, középütt szenvedélyessé sűrűsödő Feux follets – Lidércfény. Az előadótól különlegesen sokszínű billentéskultúrát és elragadó könnyedségű, szellemes iróniát igényel. A legjellegzetesebb lisztferenci megnyilatkozások közül való.

A 6., g-moll etűd címe: Vision – Látomás, szintén megtalálható Victor Hugo ódái között. Nem misztikus, inkább súlyos pátoszú, grandiózus zene. A különböző szólamokban felhangzó markáns dallamot felbontott akkordmenetek fogják körül. Előadói utasításai között itt is megmaradt a vibrante.

A 7. etűd az egyetlen, amely semmilyen formában nem szerepelt a legkorábbi változatban. Rögtönzésszerű bevezetésének kezdetét egy korai, Rossini és Spontini témákra írt operafantáziájából vette át Liszt. Ez az etűd egyike hősi indulóinak. Az Esz-dúr hangnem és a cím: Eroica – nyílt utalás Beethovenre.

Ez a téma – a legváltozatosabb feldolgozásokban – végigvonul rajta.

„Presto furioso”, robbanóan temperamentumos c-moll etűd a 8., az egyetlen német című darab: Wilde Jagd, vad hajsza. Nagyon jellegzetes ritmusú akkordok festik az izgalmas vadászatot:

Ebben az etűdben fellelhetők a szonátaforma körvonalai. A kecsesen induló második téma a rokon Esz-dúrban szólal meg, s ugyanez a hangneme a különféle metrumú és billentésű szólamokat egyidejűleg alkalmazó, éneklő dallamú 3. témának. Az etűd második felében – erősen átalakítva – mindkettő az alaphangnemben, illetve dúrrá világosodó változatában hangzik el.

Poétikus, álmodozó zene a Ricordanza – Emlékezés című 9. számú, Asz-dúr etűd. Hallatán Chopin hatására gyanakodhatnánk, pedig már Liszt gyermekkori változatában is igen hasonlított erre az alakjára: tematikája és rondószerű formája már legrégebbi verziójában megvolt. A kicsit érzelmes, széles dallamosságú rondótéma szakasz így hangzik:

A rögtönzés jellegű cadenzák is mind ennek anyagából szövődnek. Az epizódtéma – mint a szonátarondóban – először az úgynevezett domináns Desz-dúrban, később az alaphangnemben, telt fogású akkordok, álló basszus felett szólal meg.

A sorozat egyik ellenállhatatlan lendületű, drámai izzású darabja a cím nélküli 10., az f-moll etűd. A két kézben megosztott tematika, a különféle metrikus képletek, más-más billentésű szólamok egyidejűsége jellemzi. Előadási utasításai között a régebbi változatból megmaradt a „disperato” – kétségbeesetten.

A 11., Desz-dúr etűd magva a gyermekkori Esz-dúr darab. Címe: Harmonies du soir – Esti harmóniák – korábbi a híres Baudelaire költeménynél (amely egyébként franciául egyesszámban van). Liszt korai pre-impresszionisztikus darabjai közül való. Harangszerű basszusok, pentaton jellegű dallamosság, és egy széles, áhítatos, érzelemgazdag melódia, sok-sok tört, úgynevezett arpeggio-akkord adja meg ennek a rendkívül hangulatos és költői zenének sajátos szépségét.

A legutolsó etűd címe: Chasse-neige: Hópelyhek. Nem vidám, könnyed kergetőzés ez, hanem kietlenül szomorú zene, b-mollban. Panaszos dallama a tremolo középszólamok felett és alatt, vagy hatalmas ugrásokká tágítva vonul végig rajta.

A tizenkét Transzcendens etűd közül öt nem Liszt szokásos dramaturgiájának megfelelő módon, megdicsőüléssel vagy diadalmasan fejeződik be. Közülük való a Hópelyhek is: vége a mély regiszterben szól, s az utolsó akkordokat kivéve egyre csendesebben. Ez annál fontosabb, minthogy egyszersmind a teljes ciklus zárul így. Ennyiben ez a legmagasabb rendű, költőivé szublimált virtuozitást képviselő mesteri sorozat már a kései Liszt-művekkel tartja a rokonságot.

Videó ajánló

Olvasson tovább