A hét zeneműve

Liszt Ferenc: Zarándokévek 1. Svájc

A Rousseau tanításán nevelkedett romantikus írók szinte vallásos áhítattal rajongtak a szabad természetért, legfőképpen az emberi civilizáció meg nem rontotta Alpokért. A zord csúcsok, szelíd lankák, békés tavak vidéke – ahol a fenséges magányba, csendbe legfeljebb távoli pásztorsíp, alpesi kürt vagy elhaló harangszó szűrődik – ez volt az ideáljuk. Ide menekültek a társadalomban csalódott hőseik, mint Senancour Obermanja vagy Byron Childe Haroldja. Itt, az emberektől távol, a végtelen természettel eggyéválva, benne extázisban feloldódva feledték el rövid időre a valóságot, fájdalmukat; itt próbálták megtalálni önmagukat.

A természet volt eszményük, a romantika tökéletes megtestesítője. A természet romantikája pedig – amint a romantikus szellemi mozgalom egyik példaképének tekintett Senancour már 1804-ben megjelent, Oberman című regényében kifejti – „a legerőteljesebben a hangokban nyilvánul meg; főként a hallás érzékszerve számára lehet érzékelhetővé tenni (…) a különleges helyeket és dolgokat. Az illatok gyors és határtalan érzeteket keltenek, de bizonytalanok; a látás érzete, úgy tetszik, inkább a szellemhez, mint a szívhez szól: megcsodáljuk, amit látunk, de azt érezzük át, amit hallunk.” „(…) a magasztos helyek hangjai mélyebb, tartósabb impressziót keltenek bennünk, mint alakjuk.”

A hallásnak ez a fontos szerepe azt is jelenti, hogy az elrévülés, a valóságból való kizökkenés „mesterséges”, azaz művészi eszközökkel való ideális előidézője a romantika számára a zene. Mindez valósággal „recept”, a levegőben lógó, megoldandó feladat egy élénk irodalmi érdeklődésű, költőtársai eszméivel telített fiatal, Párizsban élő zeneszerzőnek az 1830-as években. Amikor Liszt Ferenc 1835-ben, Marie d’Agoult-val Svájcban él, közvetlenül lesz része a nagy természetélményben; zenéjében megvalósítja ezt a romantikus panteista rajongást. Maga így magyarázza szándékát: „mivel éreztem, hogy a természet sokféle jelensége és folyamata nem pusztán hatástalan képként vonult el a szemem előtt, hanem mély érzelmeket váltott ki a lelkemben, köztük és köztem homályos, de mégis közvetlen, határozatlan, de mégis meglévő, megmagyarázhatatlan, de mégis létező kapcsolat jött létre. Megkíséreltem legerősebb érzéseim és legélénkebb impresszióim közül néhányat zenében visszaadni.”

Az önmagát, a maga sajátos hangját kereső ifjú Liszt azonban többet is akar ennél. Arra törekszik, hogy a hangszeres zene önálló költői nyelvvé fejlődjék ezekben a hagyományos formák nem kötötte, rögtönzés elvű kompozíciókban. Olyan „költői nyelvvé – mondja –, amely talán a költészetnél is jobban el tudja mondani azt, ami elemzésre alkalmatlan, ami olthatatlan vágyak, végtelen sejtések hozzá nem férhető mélységében él és mozog”.

Az előbbi idézet az 1842-ben megjelent, úttörő jelentőségű Liszt programzene ciklusnak, az Egy utazó albumának előszavából való. A művész küldetés szerepét hirdető, de addig főleg könnyebb fajsúlyú bravúrdarabokkal diadalokat arató virtuóz nagyon is tudatosan adja közre ezeket a művészi, újító igényű alkotásait. „Nem sikerre pályázom” – hangsúlyozza az előszóban. Művét azoknak a keveseknek írja, akik „a művészetnek magasabb rendeltetést szánnak, mint az üres órákban való szórakozást, és akik többet kívánnak tőle, mint futó örömöket”.

Az 1835-36-ban keletkezett Egy utazó albuma című ciklus három részből áll. Az elsőnek a címe önmagáért beszél: Impressziók és költemények. Nemcsak az elnevezés előzi meg Claude Monet nevezetes festményét 30 évvel: a darabok stílusukban is a zenei pre-impresszionizmus korai képviselői, körülbelül Turner első pre-impresszionisztikus festményeivel egy időben.

A ciklus második részének címe: Az Alpok dallamvirágai, a harmadiké: Parafrázisok. Ezeknek többsége svájci nép- vagy népies dallamok feldolgozása.

Mint művei legnagyobb részét, ezt a ciklust is átdolgozta később Liszt, ezt adta ki Zarándokévek I. kötet, Svájc címen, 1855-ben. Az előzményt, az Egy utazó albumát ekkor visszavonta, még a kiadási jogot és a lemezeket is visszavásárolta a kiadótól. Éppen ezért különösen érdekes, mi az, amit teljesen kihagyott belőle, s mit csinált azzal, amit átvett.

Kihagyta először is a nyitó darabot, a Lyont. Nem zeneileg tagadta meg: az itt alkalmazott szerkesztéstechnikából fejlesztette később jellegzetes kompozíciós módszerét. Ezt a darabot kifejezetten politikai értelemben törölte: a kompozíció az időközben weimari udvari karmesterré kinevezett és Wittgenstein hercegné élettársává lett Liszt számára vált kényelmetlenné. Hiszen a Lyon – mint címe és évszáma: 1834 is mutatja – közvetlenül a lyoni munkásfelkelés hatására készült, a keresztény-szocialista Lamennais abbénak szóló ajánlással. Mottója pedig, amelynek ritmusa végig ott dobol a vissza-visszatérő fő motívumban – a forradalmárok jelszava: Dolgozva élni, vagy harcolva meghalni.

Kihagyta még az 1. rész Zsoltár című darabját: az egészen egyszerű, kórusátirat jellegű, megharmonizált 42., úgynevezett genfi zsoltárt. Ezt a most abbamaradt, nagyon korai kezdeményezést élete alkonyán folytatta, a 60-as évektől kezdve, puritán voltukban olyan szép és új hangú egyházi műveiben.

Az Alpok dallamvirágai közül mindössze két darabot vett át, a Parafrázisokból egyet sem, ezeket 1877-ben fogalmazta újra. Nyilván túlságosan nyersnek, művészietlennek találta őket, a maguk svájci folklór-elemeivel, a jódlizást utánzó, és más népi dallamfordulataikkal, rusztikus néptánc-epizódjaikkal, népi hangsoraikkal, a népi hangszerektől átvett technikájukkal. És mi történt azokkal, amelyeket átvett, átdolgozott? A két változat összevetésekor a leginkább szembetűnő és Liszt fejlődését leginkább érzékeltető különbség – mint revideált műveiben általában – a fakturában jelentkezik. A korábban zsúfolt, vastag, öncélú nehézségekkel és szélsőséges előadói utasításokkal megterhelt kottakép letisztul. Zongoraszerűbbé, világosabbá, egyszerűbbé érik. Ezenkívül tematikailag, hangnemileg egységesebbé válnak a darabok; egyes részletek kimaradnak, másokat esetleg hozzátesz.

Maga a Zarándokévek Svájc kötete – úgy, ahogyan ma ismerjük – 9 darabból áll. Közülük öt az Album Impressziók és költemények részéből való, ahol már szintén volt címük: Tell Vilmos kápolnája, A Wallenstadti tónál, A forrás partján, Obermann völgye, A genfi harangok. A Pastorale és a Honvágy Az Alpok dallamvirágaiból került bele, ott nem volt még címük. Az Ekloga – nem az Albumból származik; egy 1836-ból való svájci népdalfeldolgozás átdolgozása. A kötet egészen új darabja A vihar, 1855-ből.

Nagyon jellemző, hogy a zenei inspirációját egész életében többnyire zenén kívüli elemekből merítő Lisztet még a természetélmény sem primér módon, hanem irodalmi közvetítéssel ihleti meg. A kilenc darab közül hét elé rövidebb-hosszabb idézetet illeszt számára kedves költőktől, mintegy program-magyarázatként. A Tell Vilmos kápolnája és A forrás partján mottója Schillertől való. Senancour levél-regényéből, az Obermanból citál az Obermann völgye és a Honvágy című darab előtt. Három kompozíció élén, illetve az Obermann előtt másodikként Byrontól idéz; ezek a versek a zongora-útinaplót sugalló költeményből, a Childe Harold zarándokútjából, pontosabban a 3. ének svájci részletéből valók. Abból a műből, amelyből Berlioz zene is született.

A Svájc ciklus valamennyi darabja rögtönzésszerűen, kevés, vagy egyetlen témából szőtt. Eszközei közül a szerkesztésben, a harmonizálásban is, még fokozottabban, mint a korai változatban, önálló, sőt meghatározó elemmé lép elő a hangulat, a hangzás, a szín. Változatos a dinamika, a játékmód, a tempó. Akkordidegen hangok válnak egyenrangúvá, új harmóniák előidézőjévé: előkészítetlen és fel nem oldott disszonanciák, önállósuló ékesítések, hosszú, álló orgonapontok vagy makacsul végigvonuló képletek. Kromatika, enharmónia, új akkordkapcsolások, modális fűzések, az oktáv egyenlő fokú felosztása akkordokban vagy dallamban – mindezek az új költői nyelv tartozékai.

Egységes tematikai vagy akár tonális terve a ciklusnak nincsen. Hangulatuk, karakterük szerint talán mégis erőszak nélkül csoportosíthatók a kompozíciók. Két „templomos” – egymással ellentétes jellegű darab keretezi. A legelső az emelkedett pátoszú Tell Vilmos kápolnája. Első változatában még alpesi kürtszóval indult, csak a Zarándokévekben kapta ezt a „régiesen új” csengésű, egyházi karakterű bevezetőjét, befejezését:

A darab egy népi eredetű, emelkedő kvint motívumos anyagból épül. Tetőpontján ez a téma fortissimo, tört akkordok harangzúgást idéző kíséretével zeng:

Ugyancsak harang szól – de itt mindvégig formai-harmóniai alapelemként, szervesen a zenei anyagba szőve – a gyengéd, csupán középütt szenvedélyessé növekvő, Nocturne alcímet viselő záródarabban, A genfi harangokban:

Két „vízizenét” találunk a ciklusban: a 2. és 4. számút: A Wallenstadti tónál és a A forrás partján címűt. Mindkettőn egy-egy állandó ritmusú és alakú „hullám” kísérőképlet vonul végig. A tóparti darabot még e későbbi változatban is hosszú, álló basszusok: orgonapontok jellemzik, fölötte népies ízű dallam bomlik ki.

A forrás partján – briliáns, színes zongoradarab. Nem népies karakterű; egyike az impresszionizmus korai képviselőinek, már a korai verzióban is. De ott még jóval nehézkesebb volt; ennyire csillogóvá, áttetszővé csak a végleges változatban vált, a kezek keresztezésének technikájával.

Három pasztorális természetdarabja van a sorozatnak. Kettő békés, derűs: a Pastorale és az Ekloga; a harmadik nosztalgikus: a Honvágy. Ezek viszonylag egyszerűbbek; az eredeti svájci folklórhoz, és ezáltal a 20. századi népdalfeldolgozásokhoz is közelebb állóak. Valamennyit hosszan álló orgonapontok jellemzik. Liszt a korábbi változatoknál egységesebbé, artisztikusabbá formálta őket: hangnemben, tematikában, finom belső szólamok, harmóniák hozzáadásával. Kihagyott viszont belőlük egy-egy kevéssé stilizált, népies zamatú szakaszt. Ezáltal – legalábbis a mi mai fülünk, mai ízlésünk számára – vesztettek is érdekességükből, frissességükből.

A Pastorale végleges változatából például elhagyta a régebbi, dudabasszuson nyugvó „scherzoso” epizódot, a népi hangszert, alpesi kürtöt utánzó, dúrban és mollban egyaránt emelt 4. fokot használó jellegzetes fordulatával:

A Honvágy című darab kezdete még végleges formájában is az alpesi kürt emelt kvartos dallamát idézi:

De kihagyta belőle például ezt – a panaszos alaphangulatot megtörő – néptáncos-dobbantós-jódlizós szakaszt:

Az egyetlen új darab a sorozatban az ismert, c-moll hangnemű Vihar, amely szenvedélyes dühvel száguldó oktávmeneteivel, briliáns cadenzájával akár etűdnek is beillenék:

A Svájc sorozat magában álló, jelentős műve a Senancour regényhőséről elnevezett Obermann völgye. Csak közvetve kapcsolódik a természethez: a romantikus életszemlélet, a mélységes meghasonlottság, magány és világfájdalom zenei megjelenítése. Kompozíciós technikája miatt fontos helyet foglal el Liszt munkásságában: már korai, szertelenebb változatában is egyik legelső, érett példája volt a jellegzetesen liszti építkezésnek, az úgynevezett monotematikának. Egyetlen témája a hallgatót Csajkovszkij Anyeginjének Lenszkij-áriájára emlékezteti:

Ez az ária jó 40 évvel későbbi, és nincs rá adatunk, hogy Liszt műve inspirálta volna.

Az Obermann főtémája úgy vonul végig a darabon, már a korai verzióban is, hogy közben állandóan változik, át- meg átalakul, és jelentése, karaktere is módosul. Álmodozó és fájdalmas, lemondó és szenvedélyes, szaggatottan beszédszerű lesz. A befejezés előtt megdicsőül, az utolsó ütemekben pedig, kínjában, ismét magára marad: fortissimo, de ugyanazt játssza mindkét kéz, a mély regiszterben.

Videó ajánló

Olvasson tovább