A hét zeneműve

Liszt Ferenc: Zarándokévek II. kötet Itália

Szerb Antal „szubjektív útleírásnak” nevezi Lord Byron művét, a Childe Harold zarándokútját. Ez a meghatározás pontosan illik Liszt Ferenc nagyon személyes hangú, költői Zarándokéveinek – éppen költői eszményképe, Byron hatására keletkezett – első két kötetére. Az első – mindenekelőtt táj ihlette – svájci kötetben közvetlen ez a – számos versidézettel is dokumentált – Byron hatás. Az Itália címet viselő 2. kötetben már inkább csak közvetett. A darabok – megint csak külső inspirációra keletkezett – egészen egyéni hangú programdarabok. Maguk a külső ihletők is jól jellemzik a fiatal Lisztet: az olasz Trecento nagy költői és a Cinquecento nagy képzőművészei: Petrarca és Dante, Raffaello és Michelangelo.

Az Itália kötet, akár a svájci album darabjai, a Marie d’Agoult-val közösen tett fiatalkori utazások közvetlen élményeiből keletkeztek – néhány, együtt elgondolt, de a grófné megfogalmazásában elkészült prózai esszével együtt. 1837 őszétől 1839-ig éltek Itáliában, két fiatalabb gyermekük, Cosima és Daniel is itt született.

Végső alakját az Itália sorozat csak 20 évvel később, Weimarban nyerte el: 1858-ban jelent meg, Années des Pèlerinage, 2e Année, Italie címmel. A kötet három Petrarca-szonettje és a Dante-szonáta néhány éve önállóan szerepelt A Hét Zeneműveként. Így ezúttal a fennmaradó darabokat és a kötet függelékeként megjelent Velence és Nápoly sorozatot mutatjuk be.

A kezdő darab ihletője Raffaellónak a milánói Brera képtárban található, Mária menyegzőjét ábrázoló festménye, a Sposalizio. Az oltárkép felül kerek; hátterében kupolás, kerek templom, mögötte táj, előtte néhány ember. Előterében – fiatal férfiak és nők között, középütt, a főpap segédletével gyűrűt váltó pár. Bájos, átszellemült kifejezés sugárzik az arcokon, a figurák tartásán. Ugyanakkor eleven társadalmi esemény is a jelenet. Liszt elsősorban áhítatos-vallásosnak érezhette Raffaello művét. A festményt átlengő finom poézis uralkodó eleme a zenének is. Talán nem túlzás, ha a darab formai szerkezetét összefüggésbe hozzuk a festmény kupola-formájával. Ez a fajta zenei szerkesztés különbözik a klasszikus német mesterek hagyományos formáitól. Szakszóval „híd-formának” szokás nevezni, és mindenekelőtt Bartókkal kapcsolatban emlegetik.

A Sposalizio nagyon szerves kompozíció: a nagy egész háromtagú formáján belül mindössze háromféle anyagból épül.

A bevezetést a darabot alapvetően jellemző, rajta végigvonuló pentaton ízű, áhítatot árasztó harang-motívum uralja. Nevezzük A anyagnak:

Már itt jelentkezik egy – később önállósulásra is képes második résszel bővülő – második motívum. Nevezzük B-nek:

A darab középrészében, ppp, orgonapont fölött megszólaló újabb anyag az egyetlen, valóban énekelhető dallam, Liszt később, orgonafeldolgozás formájában, Ave Maria-szöveget is adott alá. Nevezzük C-nek:

Ha megfigyelték, a C motívummal együtt szólt az A anyag, a harang-motívum is. Ez a harang-motívum – a középrész folyamán kétszeresére felgyorsulva – mindvégig jelen van. – A középső szakaszban, fokozással érkezik el a darab a hídforma csúcspontjára: hangerőben, szólamsűrűségben, hangmagasságban.

Aztán a harangmotívum ismét lelassul – és elérkeztünk a harmadik, a záró szakaszhoz. A zárószakaszban Liszt a motívumokat megfordított sorrendben szólaltatja meg, mint a darab elején volt. Így kerekíti le, alakítja hídformájúvá a kompozíciót. Először a B anyag csendül fel, majd a mű végét ismét átszövi az A, a harang-motívum. A kódában, mintegy emlékeztetőül, összefoglalásul, még a C, az éneklő motívum is megjelenik.

A Sposalizio hangzásában, motivikájában, harmonizálásában is új; Liszt egyéni nyelven szól, úgy, ahogy az akkori európai zenében senki. Ha rokonítani próbálnánk a darabot, leginkább Debussy előfutárának nevezhetnénk. Hangneme világos E-dúr, G-dúrban induló középső résszel. Hogy harmonizálása mégis új hatású, azt a zeneszerző lineáris és vertikális eszközökkel éri el. A darabon végigvonuló harangmotívum jellegzetesen régies-egyházias pentaton ízű. Azáltal pedig, hogy arabeszkszerűen szövi át meg át a kompozíciót, folytonosan „akkord-idegen”, „disszonáns” hangok összecsengését eredményezi. A harmóniákat és ezek egymáshoz való kapcsolását a reneszánsz szerzők fordulatainak megújításával alakítja a maga költői nyelvévé Liszt. Példaként a darab végét idézzük:

Mindez, magától értetődik, a program kedvéért történik. Liszt ezeket az új, egyéni eszközöket az áhítat, az átszellemült vallásos tisztaság zenei megjelenítésére alkalmazza itt is, mint sok más művében.

A 2. szám az elsőnek éles kontrasztja: az Itália kötet legsúlyosabb veretű darabja: Il Penseroso, A gondolkodó. Nem olyan drámai lobogású, mint a Dante-szonáta, de még pillanatnyi megvilágosodások sincsenek benne. Nem is olyan nagyszabású. De éppen rövid, koncentrált, hatásosságától feltűnően tartózkodó, mélységesen komor voltában megkapóan őszinte, és midezzel Liszt kései, legérettebb műveivel tart rokonságot.

A külső ihlet forrása ismét képzőművészeti: Michelangelo azonos című szobra: a firenzei Medici síremlékek Lorenzo Medici portréja. A – sisakos fejét kezébe támasztó – figura méltatói szerint az elmélkedésnél többet: mélységes melankóliát, keserűséget fejez ki. Ezt igazolja Michelangelo költeménye is, amelyet Giovanni Strozzi epigrammájára írt, válaszul, és amelyben az új Medici herceg zsarnoki uralmára céloz. Rónay György fordításában így hangzik:

Aludni jó, és kőből lenni még jobb,
míg szégyen s gyalázat úr a világon.
Mily szerencse: se éreznem, se látnom!
Ne kelts fel hát, s ó! csendesen beszélj ott.

Lisztet Michelangelo szobra és költeménye egyaránt megragadta. Amikor a darab megjelent, a címlapra nyomtatta a szobor mását és az epigramma olasz eredetijét.
Ez a keletkezésének, de még átdolgozásának idején, az ötvenes évek végén is megdöbbentően „modern”, az öreg Liszt hangját előlegező szikár kompozíció tökéletesen jelenítette meg a michelangelói hangulatot. A lassú cisz-moll darab mindössze 48 ütemnyi. Formailag kétrészes, rendkívül tömör. Tematikája, mint hangulatvilága, teljesen egységes. Jellemzői a nagyon mély regiszter, a díszítés, virtuozitásmentes, súlyos, sötét zongoraletét, s az egészen – néhány ütem kivételével – végighúzódó, többnyire pedálszerűen, azonos hangon megszólaló, végzetszerű, kopogó, pontozott gyászinduló-ritmika.

Mindenekelőtt pedig a sűrű, a hagyományos dúr – moll rendszert szétfeszítő kromatika jellemzi az Il Penserosót. A kromatikus hangrendszer mind a tizenkét félhangja szerephez jut; ez határozza meg a harmónikai és melodikus hangkészletet.
Az akkordváltások hol misztikusak, mint a mű elején, ahol két, kis terc távolságra lévő moll-akkord követi egymást – hol félelmetesek, az ún. bővített hármasok, illetve üres tritonuszok megszólalásával:

A darab végén az ún. nápolyi akkord – de új fajta alkalmazásban – kap fontos szerepet:

Az Il Penseroso egyike a legértékesebb, és, éppen mert nem „mutatós”, mindmáig a legkevésbé játszott Liszt-daraboknak. Önmagában nem tartják hatásosnak, a teljes Itália-kötetet ciklikusan pedig nem szokták előadni. A zeneszerző maga azonban sokra becsülte. 1860-ban belőle készítette a zenekari Három gyászóda második, La Notte, Az Éj című darabját: jellemzően egy magyaros gyászinduló-középrész beiktatásával. És – éppen e magyaros középrész miatt – ezt kívánta temetésén előadatni.

Az Itália kötetben ezután – mintegy feloldásként – következik a sorozat legüdébb, zeneileg legkevésbé súlyos színfoltja. Címe: Canzonetta del Salvator Rosa. Vidám, ABA formájú A-dúr induló, azonos anyagból épülő fisz-moll középrésszel. A dallam, amelyet roppant egyszerűen feldolgoz, nem a névadó, 17. századi festő, Salvator Rosa kompozíciója, hanem egy 17-18. századi zeneszerzőé, Giovanni Battista Bononcinié. A kottában ott található az olasz szöveg:

Vado ben spesso cangiando loco
ma non so mai cangiar desio.
Sempre l’istesso sarà il mio fuoco
E sarò sempre l’isteso anch’io.

Szabad fordításban:
Járok én egyre, itt meg ott az ágyam,
de sosem változik a vágyam.
Szívem tüze örökké mindig csak ég,
És változatlan mindig én leszek még.

E Canzonetta után következik a három Petrarca szonett zongora-változata, és az Itália kötetet a Dante-szonáta zárja le. Liszt utólag függelékkel egészítette ki. Úti élményei közül természetesen a zeneieket is megörökítette. Virtuóz pályája kezdetétől szokása volt, hogy feldolgozza azoknak a népeknek dalait, akiknél megfordult. Rendkívüli tehetséggel tudta ezeket az – általában nem különösebben igényes, többnyire népies műdalokat, táncokat – briliáns zongoradarabokká alakítani, rendszerint rögtönzésként, amelyet csak később írt le. Ezekkel ő, a boszorkányos előadóművész, mindannyiszor frenetikus sikert aratott – elég, ha itt csak a Magyar Rapszódiákra utalunk.

Az itáliai út után közvetlenül, 1840 táján elkészült egy ilyen ragyogó, más számára lejátszhatatlanul nehéz sorozat, a négy számból álló Velence és Nápoly. Később, 1859-ben, átdolgozta, és az új, három számból álló ciklust a Zarándokévek Itália kötetének függelékeként adta közre.

A korai verzió első, Esz-dúr darabjában azt a velencei gondolás-dallamot dolgozza fel, amely később a Tasso című szimfonikus költemény főtémája lett:

A második szám, C-dúr Allegro, vidám olasz dal feldolgozása. Liszt mindkettőt kihagyta a későbbi változatból. A 3-4. számot – érettebb, technikailag-zeneileg csiszoltabb, mívesebb, csillogóbb feldolgozásban – belevette. A Velence és Nápoly végleges változata három, összefüggő számból áll: Gondoliera, Canzone, Tarantella.

Az első változat 3. számából lett a ma ismert Gondoliera, Fisz-dúrban, melynek 6/8-ban ringó, lágy, olaszos terc- és szext-menetekkel körülvett dallama fölé Liszt beírta a melódia címét és szerzőjét: La Biondina in Gondoletta. Canzone del Cavaliere Peruchini. – Szőke lányka a gondolában. Peruchini lovag dala.

A végleges sorozat középső száma a Lento doloroso előírású esz-moll Canzone. Voltaképp csak kíséret a szomorú dallamhoz, mely, mint a kottából is megtudhatjuk, Rossini Otello című operájából való: a gondolás énekli Dante híres sorait: Nessun maggior dolore…

A sorozat zárószáma az első változatban a Tarantelles napolitaines címet viselte. A 2. verzióban címe egyszerűen: Tarantella. Jellegzetes ritmusú, nagyon gyors nápolyi tánc- és énekes dallamoknak – a népszerű nápolyi dalszerző, Guillaume Cottrau melódiáinak – lélegzetelállító iramú és káprázatos technikát megkövetelő, bravúros variációs feldolgozása.

Érdekes megemlíteni, hogy már a Tarantella korai változatában is szerepelt az érdekes kóda, mely nem más, mint egy Liszt-féle új hangnem-modell – az egymást következetesen 1:3 félhang távolságra követő hangok sorából álló skála – megharmonizálása:

Videó ajánló

Olvasson tovább