Liszt Ferenc: Zarándokévek III. kötet

Bartók Béla Önéletrajzában – többek között – a Zarándokévek ciklusra hivatkozott, amikor Liszt kevéssé ismert műveinek újrafelfedezéséről, önmagára találásáról beszélt. S hogy a kései, legjelentősebb, III. kötetet is forgatta, arra bizonyság, hogy az egyetlen, Bartók zongorajátékáról fennmaradt Liszt-felvétel ennek záródarabja, a Sursum corda. E ciklus egyes darabjai azok közé a kivételek közé tartoztak, amelyek még a – katolikus egyházi művek iránt eleve averzióval viseltető, és Liszt kései kompozícióit a kezdődő szenilitás jegyeinek minősítő – Wagner tetszését is megnyerték. Cosima 1878. április 10-én jegyzi fel Naplójában: „Este Apám eljátssza A Villa d’Este szökőkútjait, az Angelust. Richard azt mondja: álmodozó, melankolikus lét az Apádé a Villa d’Estében, ahol megénekli a Ciprusokat, az Angelus harangszót, a vízeséseket: ez tetszik nekem!”

A ciklus Villa d’Este-darabjait – a két Ciprus-siratót és a Szökőkutakat – már egy előző előadásban bemutattuk. Ezúttal a hátralevő négy művel ismerkedünk.

Előbb azonban szükségesnek látszik, hogy – mintegy visszapillantva az 50 évvel korábbi svájci és itáliai élményekből született darabokra, a két korábbi kötetre is – tisztázzuk a ciklus címét. Bizonyára sokan csodálkoznak, amiért a hangversenyprogramokról, hanglemez- és kottakiadványokról ismert „Vándorévek” helyett következetesen a Zarándokévek címet használjuk. Ez nem árnyalati kérdés. A mű eredeti címe – franciául – ezzel azonos: Années de Pèlerinage. A német fordításban ezt „Goethésítették”: A Wilhelm Meister mintájára kapta a Wanderjahre címet, magyarra aztán ezt fordították le Vándorévekként. Holott ez lényegileg hamis: ellentmond Liszt koncepciójának. Az ő elnevezését – mint ahogy az első, svájci darabokat – Byron ihlette, a Childe Harold zarándokútja. Byron, akinek költészete – mint fiatalkori barátainak, a francia romantikusoknak – Liszt irodalmi alapélményei közé tartozott; míg Goethe személyisége, világa – és nem utolsósorban Weimarban uralkodó kultusza – inkább taszította. Hiszen még látszólag Goethe nyomán készült művei: a Faust, a Tasso is többé-kevésbé bevallottan Byron, vagy egy másik romantikus, német-magyar művész: Nikolaus Lenau hatására keletkeztek.

A Zarándokévek III. kötetének nincs alcíme. Ebbe az 1883-ban megjelent kiadványba a „világinak” nevezhető Villa d’Este-kompozíciókon kívül még négy darabot foglalt az idős Liszt abbé: három vallásos ihletésűt és egy magyar siratót.

A ciklus darabjai zömmel 1877 táján készültek, csak egyetlenegy való az előző évtizedből, pontosabban tíz évvel korábbról: a 6. számú, a Gyászinduló. A sokféle eszmét valló emberrel rokonszenvező, nyitott szellemű, toleráns Liszt ezt a művet – akárcsak a férfikari Requiemet – a mexikói forradalmárok által 1867. június 19-én kivégzett Habsburg Miksa császár emlékére írta. Mottóul latin költő, Propertius egy sorát választotta: „Nagy dolgokban akarni is elég.”

Nagyon tudatosan választhatta a ciklusba ezt az egy korábbi darabját. Ez ugyanis annak az évtizednek sok tekintetben legizgalmasabb, leginkább a jövőbe: mindenekelőtt a Magyar Történelmi Arcképek remek Teleki-portréja felé mutató kompozíciója.

Két részből áll. Az első – harmadánál alig több – maga a Gyászinduló. Ostinato, vagyis állandó ismétlés-technikára épül, a hangok rendkívül tervszerű, újfajta gondolkodásra valló szervezésével. Mély regiszterben szól, s olyannyira kromatikus, hogy alaphangját nem érzékeljük.

A Gyászinduló, azaz az első rész magva: egy e-re épülő szűkített szeptim: e-desz, és szűkített kvart: e-asz. Ennyi:

A következő ütemekben a basszus középszólama kromatikusan kitölti e sáv egy részét. A „mag”-hoz tartozó desz, meg egy e hang, a jobb kézben, tremolo alakjában csatlakozik hozzá. S így összességében kiadják a két bővített másodlépést tartalmazó ún. magyar vagy cigányskála egy sajátos, Liszt módjára kromatizált sorát:

Liszt gyászt, fájdalmat kifejező darabjaiban rendszerint – és kivált 1860 után – megjelenik ez a hangsor valamilyen formában. Akkor is, ha – mint jelen esetben – nincsen magyar vonatkozása. A belőle fakadó új dallami-harmóniai lehetőségek, kombinációk egyre jobban érdekelték.

Ezután jelentkezik – bal kéz oktávmenetekben – az ostinato. S hogy ennek feszes, pontozott ritmusa magyaros, szinte már magától értetődik, hiszen az indulóritmika is régóta egyet jelent a magyaros karakterrel Liszt műhelyében. Roppant takarékos eszközökkel éri el Liszt a darab félelmetes halál-hangulatát: a szűk járású ostinato a „magban” már jelzett, szűkített kvart hangközt egy nagy és két kismásoddal tölti ki, s ugyanúgy visszahajlik – ez a mozgás ismétlődik:

A jobb kéz hozzá csatlakozó három – imént hallott – hangja: desz-h-c – a következő ütemek jobb kéz „ellen-ostinatójának” magva. Egyszersmind teljessé teszi a „magyar” hangnemet. A két különféle ostinatóból, illetve azok unisonóvá egyesüléséből szövődik a gyászinduló valóban „funebre” nagyszerű első szakasza. Hátborzongató hatását még fokozza, hogy kitartott kvint-hangok is szólnak benne:

E szakasz kis terccel lejjebb megismétlődik – ennyi az első rész. A második – több mint kétszer olyan hosszú – tökéletes kontraszt: egyházias jellegű, mintegy a halott lelki üdvéért mondott ima. Dallama Liszt egyik Ave Maria kórusából való. A magas regiszterben hangzik fel, majd szóló-recitativóként, a fohász; később harangzúgásszerű basszustremoló felett nő „grandioso”-vá, „trionfante”-vá. Míg az első rész magyaros fogantatású kromatikájával volt a maga korában merészen új, ez a második rész pentaton dallamosságával, majd meg a csupa nagymásodból álló ún. egészhangú skála részleges felhasználásával képviseli Liszt egyéni és új stílusvilágát:

A Gyászinduló diadalmas hitet sugárzó, ff, akkordikus-plagális befejezése az előzményekhez képest szokványos.

Időrendben a következő darab az 5., 1872-ből: Sunt lacrymae rerum. Címe idézet Vergilius Aeneiséből. Jelentését a Lisztnél 30 évvel későbbi költeményében így fordítja Babits Mihály: „Van a tárgyaknak könnyük.” A megrendítően, súlyosan szép alkotás – a Ciprusokhoz hasonlóan – a kötet siratói közül való. Eredetileg címében is viselte a Thrénodie elnevezést. Kulcsszerepe van Liszt műveinek értelmezésében. Az előző darabbal kapcsolatban szó esett róla, hogy gyászt, szenvedést kifejező zenéiben általában és 1860 után szinte törvényszerűen – megjelenik a magyar verbunkos zenét jellemző, de az európai műzenében nem használatos – két bővített másodot tartalmazó ún. magyar vagy cigányskála egy-egy modusza. A Sunt lacrymae rerum azonban az egyetlen olyan mű, amelynek alcímében Liszt maga, szó szerint ki is írja: En mode hongrois: magyar hangnemben. Ezúttal ez a magyar skálának „mi”-végű sora, amelyet Bárdos Lajos Kalindrának nevez. Ez a hangnem, s a belőle formált dallamok, harmóniák, meg a hangsúlyozottan magyaros ritmika teszik olyan szuggesztív hatásúvá, olyan jellegzetesen Liszt-féle siratóvá ezt a darabot.

Kétféle tematikából épül: meghatározó a kezdet „Lento assai” súlyos, mély regiszterű, unisono, recitativo-szerű monológja – mintegy a magyar darabok „lassú”-jának egyéni, kifejező művészetté átlényegített változata:

Még a feszes ritmusú, magyaros előkékkel hegyesített „marcato” szakaszt is átszövik a főtéma sóhajai, s kromatikusan ereszkedő belső szólamok, mély regiszterű, élesen pontozott hangok teszik szenvedélyesen súlyossá (appassionato pesante).

A főtémával ellentétes karakterű a mozgalmasabb második téma: „Un poco piú mosso”, mintegy a „Friss”-nek sajátos módosulása. Ez sem vidám persze, bár táncos lüktetésű dúr-zene: gyengéd dolcissimo amoroso. Szervesen összefügg az első résszel: a főtéma-sóhajok itt is hallhatók a basszusban.

Ismét a kezdő rész sirató-dallama kap szót, majd a második téma ismétlődik meg, variálva. Nagy fokozás után, a főtéma-anyag uralja a záró részt is. Igen súlyos veretű, magyaros ritmusú unisono ütemek után akkordsorral, erőteljes „plagális” zárlattal ér véget a Sunt lacrymae rerum.

A Zarándokévek III. kötetét Liszt Ferenc vallásos inspirációjú művek keretébe foglalta. A sorozat nyitó darabja: Angelus! Prière aux anges gardiens – az őrangyalokhoz szóló fohász, 1877-ből. Legidősebb unokájának, Daniela von Bülow-nak ajánlotta. Zongorára vagy harmóniumra, illetve orgonára komponálta. 1880-ban vonósnégyesre is meghangszerelte, utóbb még bőgőszólamot is fűzött hozzá. Ennek a vonószenekari változatnak a bemutatója Rómában, az – azóta megszűnt – Sala Dantéban volt, 1882. január 22-én, s a La Palestra Musicale c. lap szerint nagy és megérdemelt siker fogadta.

Lisztet fiatal éveitől kezdve érdekelte, inspirálta a harangszó; azzal, hogy saját hangszerén, a zongorán utánozta, egyszersmind újfajta kompozíciós technikára is ösztönözte. Az 1870-es években megszaporodtak ezek a „harangos” művei. Közülük való az Angelus is. Kortársak visszaemlékezései szerint maga mesélte, a zongorán illusztrálva, hogy Róma esti harangjainak az alkonyatba szűrődő szabálytalan hangzását akarta megörökíteni. Az Angelus hangneme E-dúr, előírása: Andante pietoso. Bevezetése: messziről odaszűrődő, finom, már-már Debussy harangjait sejtető, tompított fényű harangszó. Voltaképp kvartokból álló képletből szőtt, hosszú pedálokkal összefogott színfolt:

Legfontosabb témája: egyházias karakterű, egyszerű hármashangzat (kvartszext) dallam:

A későbbiek során ebből szövődik, szervesen, a darab nagy része. Egy másik – a harangszóra rímelő – dallamos, „egyháziasan” harmonizált, rendkívül finom, „dolcissimo, con grazia” anyag így hangzik:

Az Angelus háromtagú: a variált visszatérésben a zenei anyagok megcserélődnek: előbb a kvartszext-dallamú főtémát halljuk, mintegy a dramaturgiai csúcsponton, erőteljes ff-akkordokban, utána következik a bevezető harangszó, majd erre a „dolcissimo” téma. A kompozíció a kvartszext-dallammal zár – de mint Liszt kései műveiben oly gyakran: egyetlen szólammá magányosodva, pp, perdendo – a semmibe veszően.

A sorozat kicsengése, „fináléja”, mintegy Liszt vallásos bizakodásának kifejezése a siratók, gyász-zenék után: Sursum corda: Emeljétek a szíveiteket a magasba. A latin cím a mise prefációjából való. Készültéről – a Ciprusokéval egyidejűleg – 1877. okt. 14-én, a Villa d’Estéből így számolt be Meyendorff bárónénak: „Hogy újból hozzáfogtam a kottapapír összepiszkításához, írtam még négy oldalt, amelynek az lesz a címe: Sursum corda. Ezek a darabok nem valók a szalonokba, és nem szórakoztatóak, nem is andalítóan tetszetősek. Kiadásukkor figyelmeztetem majd a kiadót: valószínűleg csak néhány példányt tud eladni belőlük.”

A Sursum corda – ¾-es Andante maestoso – annyiban is rímel a kezdő Angelusra, hogy hangneme egyezik: világos E-dúr. Ez is három szakaszos. A három szakasz azonban egyazon témából épül. Kivételes, valóban felemelő, magasztos erő árad belőle. Ezt a kompozíció különféle összetevőinek – dallam, ritmus, harmónia, letét, hangzás – együttesével éri el. Állandó kitartott hang: orgonapont, egyenletes, telt akkordmozgás felett bontakozik ki az expresszív erejű – és állandó – dallam:

A lendületet fokozza a koncentrált szerkesztés is. A középső rész a tematikus feldolgozásé. Visszavezetésként, nagyon exponáltan, ff oktávmenetekben, egészhangú skálasort hallunk – ez torkollik a visszatérésbe:

A „tutti” hangszerelésű, végig fff előírású, sőt, egy helyen még erősítést kívánó repríz – még mintegy további fokozásként, a lezárás előtt, a csúcsponton, unisono hangoztatja a – hangközelben módosított – főtémát. Ezután szólal meg – bassustremolo felett – a záró „grandioso” akkordsor.

(Hamburger Klára)

Videó ajánló