Robert Schumann: 4. szimfónia

Alig említhetnénk a zenetörténelemből még egy alkotóművészt, akinek pályáját olyan éles fordulópontok jellemeznék, mint Robert Schumannét. Életének első tíz termékeny esztendejét – 1830-tól 1839-ig – Schumann szinte kizárólag a zongoramuzsikának szentelte. Ezt követően, 1840-ben, egy mindaddig számára mit sem jelentő műfaj, a dal felé fordult érdeklődése. Ez az egyetlen esztendő, amelyet szinte kizárólagosan az új műfaj sajátít ki Schumann alkotóművészetében, hívja életre a zeneköltő dalköltészetének legjavát, többek között a Mirtuszokat, az Eichendorff-féle Dalciklust, valamint az Asszonyszerelem, asszonysors és A költő szerelme című sorozatokat. A következő, 1841-es év újabb fordulatot jelent. Schumann ekkor lép alkotóművészetének csúcsára. Alkotó fantáziája új lehetőségeket sejt meg, ami művészi kifejezőeszközeinek gazdagítására ösztönzi. Elképzeléseihez külső inspirációt is kap német kortársai, mindenekelőtt Mendelssohn szimfonikus alkotásainak sikereiből. Egyetlen esztendő alatt négy nagyszabású szimfonikus mű terve fogamzik meg benne: két szimfóniáé, egy sinfoniettáé és egy szimfonikus fantáziáé. A négy alkotás közül kettő még ebben az évben el is nyeri végleges formáját: a később egyes sorszámmal jelölt B-dúr, ún. Tavaszi szimfónia, és a háromtételes Sinfonietta. Egy c-moll szimfónia terve sosem jut el a megvalósításig: vázlatosan elkészített első két tétele kéziratos formában maradt ránk. Végül az év decemberében bemutatásra kerül a negyedik mű is, a Szimfonikus fantázia. Ez a kompozíció jelentette a később 120-as opusz-számmal megjelenő 4., d-moll szimfóniának első változatát.

Schumann kerek egy évtizedig érlelte ezt a kompozícióját. Mintha maga is tudatában lett volna annak, hogy végül ez a mű lesz legértékesebb és legjelentősebb, egyben legnépszerűbb szimfonikus alkotása. Az érlelődés tíz esztendeje alatt két nagyszabású szimfónia, számos versenymű, színpadi zenék és nyitányok kerültek ki műhelyéből. Alkotószellemének utolsó fellángolása idején, 1851-ben dolgozta át a d-moll szimfóniát, ugyanennek az évnek decemberében került a mű bemutatásra, immár végleges formájában.

Schumann négy szimfóniája közül ebben az utolsóban távolodik el leginkább a klasszikus kötöttségektől. Erre utal a mű eredeti, „fantázia” megjelölése is. Azonban a szerző végül elhagyta ezt a címet műve éléről, és megelégedett a szimfónia megjelöléssel. A mű formaterve ugyanis egyáltalán nem fantáziaszerű, hanem nagyon is szigorú elvek szerint alakul. Csakhogy ezek az elvek csupán helyenként érintkeznek a klasszikus hagyományokkal. Schumann valódi szimfóniát alkotott, ám abban a romantikus szellemben, amit alig néhány év múltán Liszt fejlesztett tovább.

A mű nagy vonalaiban megőrzi a klasszikus négytételes szerkezetet, amennyiben két gyors pillértétel egy lassú tételt és egy scherzót fog közre. A nyitó gyors tétel elé Haydn és Beethoven szellemében lassú bevezetés került. Mendelssohn nyomán a négy tétel megszakítás nélkül követi egymást, s újdonságnak számít, hogy az egyes tételegységek szervesen következnek egymásból, gondos és tudatos alkotói munkával vannak összekapcsolva. A szimfónia legfontosabb konstrukciós újítása, hogy – Beethovenhez kapcsolódva – egyetlen téma – nevezhetjük közhasználatú terminológiával vezérmotívumnak – végigvonul a mű valamennyi tételén, monotematikus egységet biztosítva az egész kompozíciónak. Ebből a hatnyolcados molltémából bontakozik ki a lassú bevezető szakasz:

A második tételben két változatban is találkozunk vele. Az első lényegében változtatás nélkül felidézi az első tétel bevezetését, mindössze hangnemileg és a hangszerelés révén különbözik attól. A második változat már komolyabb módosulást mutat, a téma lényegi azonossága azonban elvitathatatlan. A hangnem mollból dúrba vált, az eredetileg kígyózó, tekervényes dallamvonal kiegyenesedik, lépésszerűen halad fentről lefelé, közel két oktávon keresztül. Megváltozik a téma szerkezete is. A lassú bevezetés bonyolult, tagolatlan dallamépítkezését szimmetrikus szerkezet váltja fel.

A Scherzo-tétel indító motívuma ugyanebből a vezérmotívumból származik, amennyiben ennek pontos megfordítása. Az összefüggés minden valószínűség szerint tudatos és szándékos, Schumann ugyanis már legkorábbi zongoradarabjai óta előszeretettel alkalmazza a motívumformálásnak ezeket a barokk zenétől öröklött módozatait.

A tétel középrészében – másnéven triójában – a lassú tételből már idézett dúr, ún. Maggiore-variáns szólal meg, a tétel jellegének megfelelően ritmusmódosítással, háromnegyedben:

Végül ugyanez a lefelé haladó dúr skálamenet zárja le az egész kompozíciót, hangsúlyozva a mű eggyétartozását, és szemléltetve azt a dramaturgiai fejlődésvonalat, amely a bevezető ütemek sötét, borús moll-világától a befejezés derűs, fénylő optimizmusáig vezet el:

A monotematikus egység biztosítása mellett Schumann még további eszközöket is alkalmazott a mű egységesítése érdekében. Az idézett vezérmotívum, mint láttuk, végigvonul az egész kompozíción, mindössze két tételszakaszt hagy érintetlenül: a nyitótételt – ha nem tekintjük a lassú bevezetést, és a finálét – ha nem számítjuk hozzá a kódát. Ez a két tétel pillérfunkciót tölt be a darab architektonikájában, az alkotó ennek megfelelően egymással hozza őket kapcsolatba mind tematikailag, mind formailag. Az első tétel két legfontosabb témája tér vissza a fináléban. Az egyik a főtéma: gyors mozgású, galoppozó lüktetésű téma, melodikája hármashangzatot ír körül, hirtelen felszökkenés után lépésszerűen ereszkedik alá.

A másik a tétel középpontjában felhangzó harsány indulótéma, amely a fináléban főtéma szerepet kap.

Most pedig az összefüggés érzékeltetéseképpen hallgassuk meg a finálé indítását! A lassan, fokozatosan erősödő-gyorsuló bevezető ütemekben töredékeiben szólal meg az I. tétel főtémája, majd a fokozás csúcspontján felhangzik az imént idézett indulódallam teljes pompájában, s kíséretében továbbra is ott lüktet a korábbi motívumtöredék.

Ezek voltak tehát ennek az egyetlen vázra épített szimfonikus konstrukciónak a legfontosabb tartópillérei és csomópontjai. Felidézésük során ízelítőt kaptunk az egyes tételek hangulatából, karakteréből. Az első tétel uralkodó hangvételét a már idézett főtéma határozza meg: a lovagló ritmika anapaestusai, valamint a főtéma indítómotívuma átszövi az egész tételt. Schumann itt igen szabadon értelmezi a klasszikus szonátaformát. Az expozíció még szinte változatlanul Haydn szellemében zajlik le, a kidolgozási szakasz azonban nagymértékben kiszélesedik, magába olvasztja a visszatérést is. Klasszikus értelemben vett repríz tulajdonképpen nincs is a tételben. Beethoven újításainak nyomdokán halad Schumann, amikor a kidolgozási részben két teljesen új témát szólaltat meg: az egyik a már idézett indulódallam, a másik a tétel egyetlen romantikus értelemben vett melódiája.

A második, lassú tétel elé a „Romanze” feliratot írta a zeneszerző, s ez a cím lényegében összegzi a tétel jellegét. Ennek megfelelően a tétel szabályos visszatérő háromrészes szerkezetű, dúr középrésszel. Egyedülálló viszont finom hangszerelése: Schumann, akinek gyakran nehézkes zenekar-kezelését sok kritika érte, ezúttal szokatlanul áttört, leheletfinom hangzásképet teremt a vonóshangszerek kísérő pizzicato-akkordjaival és az oboán és gordonkán megszólaltatott melódiával.

A harmadik, scherzo-tétel felépítése őrzi leginkább a klasszikus hagyományokat. Szabályszerű triós forma, amelyben a trió-középrész kétszer hangzik fel. Egyetlen különlegessége, hogy a trió másodszori elhangzása után nem tér vissza újból a főrész, hanem határozott lezárás nélkül, hangulatilag Beethoven 5. szimfóniájára emlékeztetve, folyamatosan vezet át a fináléba.

A zárótétel alapkarakterét ismét a főtéma határozza meg: indulóritmikája lényegében az egész tételben uralkodik, és még a lágyabb vonalú, érzelmesebb melléktémába is beleszövődik. A finálé formájában is nagyon közel áll az első tételhez. A szabályosan építkező expozíciót terjedelmes kidolgozási rész követi, amelynek végén a visszatérés ismét csak jelzésszerűen tűnik fel. Különböző hangnemi kitérések után visszakanyarodunk ugyan az alaphangnembe, a D-dúrba, a főtémát azonban nem halljuk többé, csak a melléktéma és az expozíció zárószakasza tér vissza. A tétel tulajdonképpeni lezárása után még egy terjedelmesebb kóda következik, amelybe Schumann egy újabb motívumot is belesző, majd egyre fokozódó tempóval, ujjongó strettával zárja le a kompozíciót.

(Homolya István)

Videó ajánló