A hét zeneműve

Robert Schumann: Dávid-szövetség táncok, op.6.

„Az 1833. év végén Lipcsében esténként mintegy véletlenül néhány, főként fiatal zenész gyűlt össze, eleinte a társas együttlét öröméért, később nem kevésbé azért, hogy kicseréljék gondolataikat arról a művészetről, amely számunkra az élet igazi értelmét jelentette: a muzsikáról. Nem mondható, hogy Németországban akkoriban nagyon virágzott volna a zene… Pedig csak néhány éve, hogy köztünk élt Beethoven, Weber és Schubert… És akkor, egy szép napon, az a gondolat bukkant fel tüzes ifjú fejünkben; ne nézzük ezt tovább tétlenül, tegyünk valamit, hogy a helyzet javuljon… Így jöttek létre a Neue Zeitschrift für Musik első lapjai.”

Az idézett beszámolót maga Robert Schumann fogalmazta. A lap, amelyet vezetésével 1834-ben létrehoztak, s amelyet évekig maga irányított, fontos szerepet töltött be a zene történetében. Schumann nemcsak szerkesztette a folyóiratot, a cikkek nagy részét is maga írta. Még mielőtt a művészet, szorosabban: a zene megújhodásáért, igazságáért lelkesedő baráti kör újsággá szerveződött volna, Schumann képzeletében már megszületett egy eszményi „Dávid-szövetség” gondolata. Ez a „szövetség” is, mint az irodalom iránt oly fogékony Schumann sok műve – irodalmi hatás eredményeként jött létre, mégpedig E.T.A. Hoffmann Serapion testvéreknek nevezett baráti köre mintájára.

Hogy mit ért ezen az – általa is szó szerint romantikusnak nevezett – szövetségen, ezt Schumann így fogalmazta meg egy 1836-ban írt levelében: „Dávid-szövetségen szellemi testvériséget képzeljen…” És egy másik levélben: „A Dávid-szövetség csak szellemi, romantikus szövetség… Mozart épp oly nagy tagja volt, mint Berlioz.” A „szövetség” magva tehát maga Schumann, különféle alakokban. Pontosan meg is határozta természete kettősségének ezeket a testet öltött figuráit: a szenvedélyes, néha szertelen, drámai, olykor tréfás kedvű Florestant, aki „mintegy már régen előre sejtett minden újat, rendkívülit” – és az álmodozásra hajlamos, meleg szívű, lírai Eusebiust. A kettőt egy harmadik képzelt személy, a bölcs és higgadt felnőtt, Raro mester alakjában kívánta egyesíteni. A lap munkatársain kívül még mások is beletartoztak a „szövetségbe”; a költői álnevek mögött gyakran életének valóságos szereplői rejtőznek, barátai, és idálja, utóbb felesége, Clara Wieck, a híres fiatal zongoraművésznő. A Neue Zeitschrift für Musikban ezeknek a költői neveknek az aláírásával, a Dávid-szövetség tagjainak leveleiként jelennek meg a zenei írások, kritikák. Maga Schumann is másként ír, ha Florestan, és másként, ha Eusebius nevében nyilatkozik meg. Mindez gyakorlati célt is szolgál, mert érdekessé, kelendővé teszi a lapot. Ezt magától Schumanntól tudjuk: „közömbös dolgokat lehet ilyen módon érdekesen előadni – írja – a folyóirat erőteljessé és színessé válik ezáltal. Az ügy titokzatossága egyébként sokakat rendkívül vonz, és ezenfelül, mint minden homályos dolognak, különleges csábítóereje van.”

Persze a Dávid-szövetség és különféle figurái nemcsak az elméletíró, a kritikus Schumann tollát termékenyítik meg, hanem mindenekelőtt a komponistáét. Schumann szárnyaló, romantikus fantáziájának leggazdagabb évei ezek. Ő, aki ujjsérülése miatt nem lehetett koncertező pianista, ekkortájt készült zongoramuzsikájában érleli ki legszemélyesebb, máig elragadó hatású művészetét. Az 1830-as években, a Pillangók óta keletkezett, szebbnél szebb zongoraciklusok: a Karnevál, a Kreisleriana, a Szimfonikus etűdök, a Bécsi farsang, a Florestan és Eusebius által Clarának ajánlott nagy fisz-moll szonáta, s persze a Dávid-szövetség darabok mind-mind e gondolatkör jegyében születtek.

A Schumann-féle Dávid-szövetség harcba szólít mindenfajta zenei nyárspolgárság és középszerűség ellen, küzdelemre hív a filiszteusok, azaz szójátékkal, a filiszterek ellen. Ismerjük ezt a humort sem nélkülöző harci zenét a Karneválból:

Ugyancsak a Karneválból, ebből a valamennyinél népszerűbbé vált ciklusból meghitt barátunk a kétarcú schumanni főhős is – hadd idézzem futólag emlékezetükbe. Ez volt Florestan:

Ez pedig Eusebius:

S hogy a Karneválban a korábbi Pillangókból idézett Schumann, a Dávid-szövetség 4. táncában meg a Karneválból, pontosabban a Séta című darabból idéz egy fordulatot:

Itt kell megjegyezni: annak ellenére, hogy a Karnevál opusz 9-ként, a Dávid-szövetség táncok meg opusz 6-ként jelentek meg, ez utóbbi három évvel későbbi kompozíció: a Karnevál 1834-ben, a Dávid-szövetség ciklus 1837-ben keletkezett.

A Karnevál tarka fordulatában csak egy-egy arc, vagy inkább álarc volt a két alakban jelentkező, imént idézett, rajongó, romantikus ifjú hős. A Dávid-szövetség táncaiban már mindenki más kiszorult: itt, mintegy a darabok szerzője, aláírója, csak Florestan szerepel és Eusebius, vagy ketten együtt. Vagyis ez az 1837 őszén, a Clarától való apai eltiltatás, a nagy és kínlódó szerelem, az érte folyó elkeseredett küzdelem idején komponált, 18 darabból álló, ízig-vérig romantikus ciklus már mindmegannyi nyílt önarckép és vallomás. Itt-ott még a darabok fölé írt megjegyzés is aláhúzza ezt. A 7. felett például ezt olvashatjuk: „Florestan befejezte, és fájdalmasan megrándult az ajka.” Vagy az utolsó fölött: „Egészen fölöslegesen ezt fűzte még hozzá Eusebius, s közben a szeméből boldogság sugárzott.”

A mű Goethe unokájának, Walther von Goethének szóló ajánlással jelent meg – jobb híján a szerző saját költségén. Ezen az első kiadáson még szerzőként is Florestan és Eusebius szerepel, s még a későbbieken is ott a nevük a Scumanné mellett. A kompozíció mottója régi német mondás; prózára fordítva így szól:

„A bánat és öröm
Mindig is együtt jár,
Örömben hív maradj,
A bút meg bátran álld.”

Az előadási utasítások – a korábbi művekkel ellentétben – itt már kizárólag német nyelvűek. A zenei mottó a komponistának is tehetséges Clara Wieck egy 1836-ban keletkezett, opusz 6 jelzésű zongoradarabjából való – ezzel is aláhúzva, kihez szól a zene:

Mint Schumann többi zongoraciklusa, a Dávid-szövetség sorozat is csupa rögtönzésszerűen, de igen szervesen szőtt, hangszer ihlette, egyszerű kis formából épül. Bár a Karnevál vibrálóbb, csapongóbb, többrétű – a Dávid-szövetség táncainak önarckép-sorozata nemcsak mélységben, bensőségességben, érzelmi világának gazdagságában és őszinteségében, de fantáziájának színességében, és nem utolsó sorban virtuozitásában, hangzásának különleges szépségében is vetekszik vele.

Nincs idő arra, hogy mind a 18 darabot elemezzük. De engedjék meg, hogy néhány zenetechnikai jellegzetességre felhívjam a figyelmüket, hogy világosabbá váljék, mitől is olyan elragadóan szép ez a zene.

Az egyik a nagyon karakterisztikus schumanni többszólamúság. A rögtönzésszerű jelleg ellenére a magasrendű művészettel és gonddal szerkesztett belső szólamok önálló, de a többiekhez szervesen kapcsolódó mozgásával, lélegzésével éri el Schumann, hogy egyszerű, szabályosan tagolt kis formái olyan félreérthetetlenül egyénien hangzanak. Hallgassanak meg például egy keveset a 9. – Florestant jelképező – darabból. Mindjárt az is kiderül belőle, milyen mesterien cserélgeti Schumann egymás között a szólamok anyagát:

Vagy idézzünk ebből a különlegesen finom, érzelemgazdag Eusebius-portréból, s figyeljék meg, a dalszerűen szárnyaló bensőséges melódia alatt hogyan bomlik ki a nem kevésbé szép középszólam:

Ezek csak kiragadott példák. A középszólamok olyan jellemzőek, hogy bármely darabból idézhettünk volna. De az ellentétes irányú szélső szólamok is hozzátartoznak Schumann zongora-hangzásképéhez.

Egy másik, nem kevésbé fontos és egyéni vonás: a lüktetéssel való különféle játékok. A 4. számú darab – Florestané – például attól olyan hevesen türelmetlen, hogy végig szinkópás lüktetésű.

Másfajta ritmikus játékokra nyílik lehetősége Schumann-nak a belső szólamokkal való ütköztetés során. Szereti például a ¾-et egyidejűleg 3×2-re és 2×3-ra bontani – ami megint csak különös belső feszültséget ad a zenének. Csak egyetlen példa a sok közül a 10. darabból:

De másfajta, súlytalan helyekre tett akcentusokkal és egyéb hangsúlyeltolásokkal, egyéni ritmikai ötletekkel, sajátos, úgynevezett kiegészítő ritmusokkal is lépten-nyomon találkozhatunk.

Harmóniáiban Schumann nem olyan merész újító, mint Chopin vagy Liszt. De azért bizonyos távoli hangnemekbe való modulációkkal, az akkordidegen színező hangokkal, s kivált az alaphangnemből teljesen kieső, bizonytalanságot sugalló indításokkal, a hangnem elfátyolozásával ezek a Schumann-darabok is feltétlenül a romantika tonalitást-bontó áramlatába tartoznak. Hallgassák csak ezt a sejtelmes, bizonytalan hangnemű indítást:

Egy kortárs kritikus feljegyzése szerint Schumann maga úgy is zongorázott, hogy a harmóniákat legtöbbször nem hagyta világosan érvényesülni.

Schumann-nak bécsi zongorája volt, az újabb hangzás-effektusokra alkalmas angol hangszer csak a harmincas évek végén terjedt el Németországban. De hangszerén sajátos, rendkívül szép hangzásokat valósított meg. A Dávid-szövetség ciklusból a már hallott idézetek is elárulhattak ebből sok mindent. Hadd hivatkozzam egyetlen további példára, az utolsó előtti darabra. A legtágabbra szétfeszített szólamokkal éri itt el azt a hatást, amit a felirat mond: Mintegy a távolból. Az álló, orgonapont alapú basszus felett a kvint hang szól, de ez szinkópásan lüktet; felette további akkordhangok, és, a különféle szólamok közt cserélődve, egy nagyon egyszerű, népdal ízű dallamocska:

Schumann motivikusan nem szövi szigorúan egybe a ciklust. A Clarától való mottót is csak a 3. darabban lehet világosan újra felismerni. De azért tervszerűen egybeépült sorozat ez, amelyet csak egyvégtében lehet előadni. Legfeltűnőbb összekötő kapocs, hogy az utolsó előtti darabban teljes egészében visszatér a 2., ez a talán valamennyinél bensőségesebb Eusebius-portré.

Bizonyos hangnemi terv is kimutatható a ciklusban, s e szerint a közepén, a 9. darab után kétségkívül érezhető valamiféle cezura. A sorozat G-dúrban indul, a 9. és az utolsó, 18. darab hangneme: C-dúr. Központi, részben vagy egészben hat darabra is jellemző tonalitása: h-moll. Egyébként inkább a mélyebb, úgynevezett szubdomináns rétegeket érinti. Az egyetlen, részben H-dúrban szóló szám – az utolsó előtti – is inkább a h-moll dúr-változataként értendő.

Bár a Dávid-szövetség sorozat nem kifejezetten táncfüzér, a darabok túlnyomó többsége – a 18-ból 12! – ¾ lejtésű. A páros üteműek a ciklus közepe táján helyezkednek el. Egyetlen 6/8-os lejtésű a 6. Gyorsabb és lassabb zenék is tervszerűen váltakoznak, aszerint, hogy Florestan szól-e, vagy Eusebius, vagy ketten együtt.

Magától értetődik: az is tervszerű, hogy a főhős kétféle figurájának arcképe hogyan váltogatja egymást, és mikor jelentkezik kettős alakban. Talán nem érdektelenek az adatok: a 18 darabból öt közös Florestan-Eusebius zene, az első, a 13. és a legutolsót megelőző három; hét az önálló Florestan és hat az önálló Eusebius-muzsika, s az ő jegyében zárul a ciklus. A ciklus megejtő varázsa, a fiatal Schumann zsenialitása éppen abban rejlik, hogy ezt a mindössze kétféle és mindig nagyon jellegzetes portrét hányféleképpen jeleníti meg. Valamennyinek a bemutatására sajnos nincs most idő, csak felvillantani tudunk néhányat közülük. Íme, például a tréfás kedvű Florestan:

A szenvedélyes:

s akinek a bánattól összerándul az ajka.

Eusebius gyönyörűen harmonizált, megkapó dallamosságú és őszinteségű vallomásai még ennek az érzelmekben-hangulatokban oly gazdag költői ciklusnak is legintimebb, legpoétikusabb megnyilatkozásai. A 14. számút már idéztük; íme egy másik, az 5. számú:

Maga Schumann legjellemzőbbnek nyilván a 2. – ha lehet rangsorolni, valóban a legszebb – darabot érezte, mert ezt hozza vissza, teljes egészében, a ciklus végén. De ezt most nem önmagában szeretném bemutatni, hanem környezetével együtt, úgy, ahogyan ott megszólal. Ha a teljes ciklust nem forgathatjuk is le, legalább hallgassuk meg befejezésül Schumann Dávid-szövetség táncainak utolsó három, egybefüggő darabját. A 16. főhőse első részében Florestan, a másodikban Eusebius. A darab lezáratlan, közvetlenül torkollik a következőbe, amely kettejüket képviseli. Ezt már idéztük, különleges szép hangzása miatt. Ezután tér vissza a 2. számú Eusebius darab; belőle szövődik egy kis záró rész. A végső szó megint csak a lírai hősé, a felirat szerint boldogságtól sugárzó szemű Eusebiusé – jellegzetes hangsúlyeltolódásokkal és szervesen komponált kis záradékkal.

Videó ajánló

Olvasson tovább