A hét zeneműve

Robert Schumann: Idegenben – In der Fremde – dalsorozat Eichendorff verseire

Műfajok szerencsés találkozása hozta létre a német romantikában a dalirodalom, a „Lied” páratlan felvirágzását. A költészet és a zene egyszerre érlelte meg a megelőző nagy klasszicizáló, drámai korszak után a bensőségesebb, valóságos vagy még inkább képzelt helyzetekből fakadó, népköltészettől inspirált lírai monológok, a költői és zenei dalok gazdag termését. Schubert maga csaknem ezer dalt komponált. Kortársai, utódai, mint Schumann, Brahms, Liszt, Wolf, Mahler, Richard Strauss, Schönberg, Alban Berg, mind tekintélyes dalhagyatékkal gyarapították a nagy zenetörténeti örökséget.

A felsősziléziai születésű Josef von Eichendorff, Novalis és Tieck ifjabb, Heine idősebb kortársa a romantikus lírának azok közé a költői közé tartozik, akinek nevével a múlt század zeneszerzőinek dalaiban – Schuberttől Hugo Wolfig – gyakran találkozunk. Robert Schumann 1840-ben komponált 12 dalból álló sorozatot Eichendorff verseire. Ezt az esztendőt Schumann életében a dalok éveként tartják számon. Ugyanebben az évben keletkeztek más nagy dalciklusai is, A költő szerelme (Dichterliebe) Heine, vagy az Asszonyszerelem, asszonysors (Frauenliebe und Leben) Chamisso verseire.

Az Eichendorff dalokat nem fűzi ugyan egymáshoz olyan történet, mint Schubert Szép molnárlány-sorozatának vagy Schumann említett két másik dalciklusának darabjait, összetartozásuk mégis egyértelmű. Schumann Eichendorff-sorozatának címe egyszerűen Dalciklus – Liederkreis. Igazi jellegét azonban az első dal címe jelzi: Idegenben – In der Fremde. A romantikus költő és művész egyik jellemző magatartására, a hontalanság közérzetére utal. A művész, a költő úgy érzi, hogy őt mindennapjaiban senki sem érti meg, senki sem szereti. Nem idegenben él, hanem saját hazájában, környezetében idegen. Ez az idegenség azonban éppen a mások számára közömbös, maguktól értődő jelenségek iránt teszi őt érzékennyé. Elbűvölő vagy félelmes csodákként éli át világának benyomásait. Felfedezi a természetet, a magányt, a gyermekkor emlékeit, az éjszaka sejtelmes titkait, mese- és álomvilágát; egzotikus tájakra utazik gondolatban.

A romantikus költészetnek ezek a motívumai jelennek meg az Eichendorff-dalokban, és Schumann különös érzékenységgel teremti meg a sokféle hangulatot egybefogó zenei egységet az egymást követő dalok hangnemének, ütemfajtájának és ritmikájának, szövegkezelésének és zongorakíséretének összehangolt változatosságával. A kompozíciós egységet részint a népdalt idéző, egyszerűségre törekvő hangvétel, részint a sorozat tonális szerkezete emeli ki: fisz – A – E hangnemű három dallal kezdődik a ciklus, és tükörszimmetriával, e – A – Fisz hangneműekkel fejeződik be. Csakhogy az első dal fisz-mollban, az utolsó Fisz-dúrban van.

Az első dalban egyenletesen hullámzó, bánatba ringató zongorakíséret fölött bontakozik ki az egyszerűségében is mesterien formált moll dallam. Minden eszközével romantikus elmúlásról szól.

A második dalban – címe Intermezzo – a kedves arcképe tűnik fel, úgy, ahogyan a költő őrzi lelke mélyén. A dal gyönyörűen tükrözi Schumann dalművészetének azt a sajátságát, hogy a zeneszerző dalai végén, amikor az énekszólam elhallgat, csodálatos zongora-utójátékokban fejti tovább a dalok zenéjét, gondolatát, hangulatát. Valójában itt mondja el mindazt, amit a költeményhez hozzáfűz, ami a költeményből számára zenévé válik.

Veszélyes erdei kalandról szól a harmadik dal. Címe Waldesgespräch – Erdei beszélgetés. Az eltévedt lovag az erdőben Loreley tündérrel találkozik, s az többé nem engedi ki őt az erdőből. A dalt E-dúr tonalitása, a zongorakíséret kürtre utaló hangzatai a romantikus zeneirodalom gazdag természeti-erdei poézisének egyik szép darabjává teszi.

A visszavonult, bensőséges lelki csendességet, az idegenséggel szembeni másik magatartást szólaltatja meg a negyedik dal, majd az ötödikben a romantikus dalirodalom egyik leggyönyörűbb holdfényes éjszakai természet-víziója tárul elénk. Címe Mondnacht – Holdas éj. A zongora végig egyenletesen csengő h-hangja ezüstös fénybe vonja a látomást. A dal befejezése új változatban mutatja meg Schumann utánozhatatlan utójáték-művészetét. Az énekszólam utolsó frázisában a hazatérés vágya és élménye tör át. Befejező hangjához a zeneszerző olyan harmóniát társít, amely határozottan folytatást, nem lezárást jelez. Ezzel késlelteti a tulajdonképpeni befejezést, enged kifutást a gondolatoknak, emócióknak.

Schöne Fremde a címe a hatodik dalnak. Szó szerint nehéz magyarra fordítani. Az idegen világ elbűvölő szépségét éli át a költő – és vele mi magunk is – egy mámoros éjszakai természet-látomásban. A dal hangulata a ciklus közepén előremutat a befejező dalra.

Régi várról szól a hetedik dal: Auf einer Burg. Mintha a Barbarossa legenda kelne életre a versben, a várában megkövülten alvó egykori lovagról. A kép a vár alatt, a Rajnán vonuló esküvői menetre is fájdalmas árnyékot borít. A dal ünnepélyes lejtésű deklamációja, kimért léptű ritmusa, szerkesztésmódja és harmóniái szándékoltan régiesek.

A következő dalok mindegyikében ott lappang a furcsa kettősség, a hátsó gondolat és érzés, a „mintha” fenntartásának különös megjelenítése. A nyolcadik dal címe ismét Idegenben: a virágzó természet olyan, mintha rég halott kedvese várná a költőt. A kilencedik dal pedig – Wehmut – Fájdalom – címmel – nagyívű, kantábilis dallamával tesz úgy, mintha boldogságában énekelne, pedig mélyén, mondja a vers, fájdalom húzódik meg.

A fénytörések sorozatát a tizedik dal már természeti képpel köti össze. Zwielicht – Csalóka fény a címe. A farkasvakság ideje, a szürkületi bizonytalan világítás veszélyétől óv, amikor még legjobb barátunkban sem bízhatunk. Zenei megoldása eltér a többitől abban, hogy rövid, szűkszavú figyelmeztetéssel, annak megfelelő kemény záróakkordokkal zárul. Az utójátékot itt tonálisan tétova előjáték helyettesíti, előre elmondja a dal ismétlődő strófáját.

A tizenegyedik dal ismét erdei jelenet. Im Walde – Az erdőben a címe. Az elvonuló esküvői menet nyomában villogó, csattogó lovagi vadásztársaság tör be az erdőbe. Vidám vadászat, de az erdő most is veszélyt rejt: a szemlélőt titkos balsejtelem fogja el. A lüktető lovas-ritmika a dal végén vontatottá válik.

Egyetlen viharos ujjongás, a tavaszi éj természetvarázsában átélt szerelmi öröm és bizonyosság az utolsó dal, a Frühlingsnacht – Tavaszi éj. Az áradóan ismétlődő akkordkíséret magával ragadó sodrása fejezi be Schumann Eichendorff dalainak sorozatát.

Videó ajánló

Olvasson tovább