Zegoicea Gabriella – levele Nagyváradról

Nos én akkor 28 éves voltam, és Varjason laktam (Varias), Temes megyében, mint kezdő építőmérnök (az akkori országos álláselosztással oda kerültem a kolozsvári egyetem elvégzése után 1986-ban).
Az igaz, hogy nem pontosan Temesváron éltem át azokat a napokat, de elég sok élményem volt, ami most is erős érzelmeket vált ki belőlem az emlékezések alkalmával. (Az mar nem ennek a memoárnak a témája, hogy mi lett a forradalomból, és most hova jutottunk, illetve akkor mit reméltünk….)

Mi akkor a községben késő este betörtük a könyvesbolt kirakatát, ahonnan a Ceausescu-köteteket, és egyéb kongresszusokról szóló és más ‘kommunista” könyveket az úttest közepére hordtunk, tetejére felpakoltuk az irodáink, iskola, rendőrség minden terméből leakasztott Ceausescu-portrékat keretestől, és egy nagy „máglyát” gyújtottunk belőle. Azt körülállva mindenfélét kiabáltunk, természetesen románul.
Voltak kollégák, akik félve-bújva néztek, és nem mertek részt venni, sőt pl. nekem is mondta egy kedves- jóval idősebb- kolléganőm (akivel azóta is tartjuk a kapcsolatot, ő már régóta nyugdíjas, és ottani román), hogy jaj, vigyázz, mert ha mégse bukik meg, akkor mi lesz velünk?!
Csak az már minket akkor nem érdekelt.
Ő is, és sokan , part-tagok voltak, én soha, de akkor nem -csak- ez számított.
Azután kivonultunk az állomáshoz, ahol egy Temesvárról érkező személyvonat telis-tele volt fiatalokkal, többnyire egyetemistákkal, és derékig kihajolva az ablakokon kiabáltak, hogy menjünk gyalog Temesvárra, ők meg a vonat végállomásáig toborozzák az embereket, aki bírja, és elviseli az éjszakai sötétet és hideget, mind menjen.
Sajnos akkor abban már nem vettem részt, leginkább akkori barátom-mostani férjem- lebeszélése miatt.
Másnap reggel felhívtam az irodai vezetékes telefonról a Nagyváradon lakó szüleimet, és nagy lelkesedéssel meséltem , mi volt este-éjjel , miket csináltunk, miket kiabáltunk. Anyukám nagyon meg volt ijedve, tudta, hogy a telefonokat lehallgatják, és féltett, nehogy engem is elvigyen a rendőrség. Ez nem történt meg, azért is írtam előbb, hogy mellékszereplő voltam.

Ezelőtti hétvégén otthon voltam Váradon, és amikor hétfő reggel utaztam vissza Varjasra, barátom (írtam, mostani férjem, aki Varjason lakott, odavalósi volt, szüleivel együtt) mondta , nehogy bemenjek Temesvárra, mert mindenhol lőnek, és veszélyes, inkább Aradon szálljak át (nem volt direkt vonatom, általában Temesváron kellett átszállni). Én hallgattam rá, annyira ijedt volt, és féltett. De már a vonatok is össze-vissza késésekkel jártak, ha jártak, nem lehetett tudni, melyik megy,melyik meddig jár.

Mikor délelőtt 9 óra után beértem az irodába, kérdeztem ő hol van? Mondtak, bement egy autóval Temesvárra! (mivel kollégák voltunk, egy irodában dolgoztunk). Akkor viszont nálam „elszakadt a cérna”, mert annyira szerettem volna részt venni én is azokban az eseményekben, miatta nem is mentem el Temesvárig, és akkor hallom, hogy o ott van !
Mikor visszaért az irodába kora délután, a folyosón nekiestem, és ököllel vertem a mellkasát, hogy neki szabad, csak nekem nem????!!!! Nekem tilos látni, hallani, átélni, ami ott történik?!

Minden kollégánk lefagyva nézte kirohanásomat, ami után nagyon szégyelltem magam, de be kellett érnem annyival, hogy barátom elmesélte miket élt át, hogy ugráltak át a parkban az útszéli láncokat, hogyan menekültek a lövések elől, és mindenfele harckocsikat, tankokat látott, sok-sok katonát, és menekülő civileket.

Karácsonyra hazajöttünk együtt Váradra, és utazásunk előtti éjszakán egy percet sem aludtunk, csak bámultuk a TV-t, amelyik egyenes adásban közvetített minden (?) mozzanatot. Reggel indultunk haza, nagy izgalommal, azt sem lehetett tudni, hogy jutunk haza, de azt mar tudtuk, hogy Temesváron nem közlekednek rendesen a vonatok, úgyhogy újra Arad fele utaztunk.

Akkor „szerencsésen” hazaértünk, mikor visszautaztunk Karácsony után, mar mindenki tudta a végkifejletet.

A Karácsony esti kivégzést pedig otthon-Váradon- követtük a TV-ben.
Ezután rövidesen rengeteg sok kamion segély jött Varjasra is, hozzánk is az irodába, és rengeteget dolgoztunk az elosztásuknál. Próbáltunk mindenkinek juttatni, és nem volt könnyü, lista szerint összeállítani csomagokat, a dolgozók kora, gyermekek száma, életkoruk, nemük , stb…, szerint. Ez hosszú folyamat volt, az elsőket persze Temesvárra, és környékére küldtek, sok-sok innen elszármazott német szervezett küldeményt „haza”. Ki kellett védenünk a lopásokat, civakodásokat, a „faluszéli kisebbség” támadásait… Mindezt persze csakis önkéntesen, de nagyon szívesen végeztük.

Tisztelettel Zegiocea Gabriella, Nagyvárad

Olvasson tovább