Liszt Ferenc: Heine-dalok

Heinrich Heine versköteteinek megjelenése az 1820-as években a német romantikus dalköltészet nagy eseménye volt. Rendre láttak napvilágot a későbbi Buch der Lieder, a Dalok könyvének egyes részei. A Die Heimkehr, A hazatérés verseinek 1826-ban megjelent kötete még Schuberthez is eljutott, aki élete végén hat remek Heine-dallal nyitotta meg a németnyelvű dalirodalom Heine-dalainak hosszú sorát.

Valóban alig találni német nyelvre komponáló zeneszerzőt, különösen Heine kortársai között, aki a Dalok könyvének hatása alól kivonhatta volna magát. Schumann egyik legnagyobb dalciklusát, a Dichterliebe-t, a költő szerelmét írta Heine verseire, de a sorozaton kívül számos más Heine-verset is megzenésített.

Liszt Ferenc időről-időre, alkalmanként tért vissza Heine daloskönyvéhez. Érdekes módon, első Heine-dalai ugyanazokból az évekből, 1840-1841-ből származnak, mint Schumann nagy Heine-ciklusa, és mindjárt köztük van az egyik legkiemelkedőbb, legismertebb, a Die Loreley. A vers kiválasztása maga is Lisztre vall. A költemény valójában ballada. Egy furcsa, szomorú hangulat mélyéről idézi fel a költő a Loreley-legendát. Loreley tündér a Rajna egy kiemelkedő szikláján ül, szépségével, énekével elbűvöli a hajósokat, mint egykor a szirének a görögöket. Azok elvesztik fejüket, tájékozódásukat, s a folyó veszélyes örvényei elsodorják őket. „Ezt tette Loreley énekével” – teszi hozzá a költő.

Liszt dala jól mutatja a zeneszerző korábbi dal-stílusát. Zenéjével a vers cselekvényét követi. A szöveget eleinte elbeszélő módon, beszéd-szerűen kezeli, s a harmóniák tonális meghatározatlanságával érzékelteti a nyomott hangulat mélyéből lassan kibontakozó képet. A vers sorait, szavait szükség szerint ismétli, hajlítja a zenei cselekvény szükséglete szerint.

Lassan lehiggad a felzavart kedély, kitisztul a költői kép, és ragyogó E-dúrban, a romantikus zene gyakori természeti hangnemében megjelenik az alkonyi napfényes Rajna. Majd merész modulációval, hangnem-váltással, a Rajna-képpel sarkítottan ellentétes B-dúrban az ékszerektől csillogó, arany haját fésülgető Loreley tűnik fel.

A Rajna-kép és a Loreley-vízió éneklő dallamát most ismét a bevezetés, a felidézés szaggatott zenéje váltja fel. A vándorévek, a szimfonikus költemények Lisztje zongorájának megjelenítő eszközeivel festi a halálos veszélyt, a hullámok háborgását, majd ismét lecsendesítve a hullámokat, beszélő hangon tér vissza a szemlélő-emlékező pozíciójába. A Rajna-dallammal mondja el, hogy mindezt dalával Loreley tette.

Schumann dalairól a legfontosabbat mindig zongorájával mondatja el személyes hangú utójátékaiban. Liszt dalai végén a legfontosabb mondanivalót mindig az énekszólamra, annak szövegmondására bízza. Ilyenkor a szöveget egyébként oly színesen értelmező zongorakíséret visszavonul és magára hagyja az énekes közlést.

Talán még világosabban mutatja Liszt dalszerző stílusát egy másik, a Loreley utáni 1842. évből származó Heine dal: Vergiftet sind meine Lieder – Dalaim meg vannak mérgezve. A Loreley építkezésének nagyjából hármas tagolása, a kezdet és a befejezés deklamáló, beszédes jellege és a középső szakasz folyamatos zenei kifejtése itt kisebb méretekben, áttekinthetőbben mutatkozik meg. A harmóniák, a tonalitás szabad kezelésében Liszt érett művészete szólal meg.

Liszt egy másik stílusában, a folyamatos nagy dallamnak a zongoraművekben annyiszor megcsodált éneklő hangján szólal meg a Du bist wie eine Blume – Mint virág, olyan vagy – kezdetű Heine-dal. A zongorakíséret csak a legszükségesebb harmóniai hátteret adja az énekhang szép hajlású dallamához.

A recitatív-jelleg itt is a dal végén tűnik fel egy rövid pillanatra, főként a zongorakíséret elhallgatásával.

Liszt dalai között a Heine-dalok számukat tekintve nem nagy helyet foglalnak el. A negyvenes évek elejéről származik a bemutatottakon kívül még egy dal az Am Rhein im heiligen Strome – A Rajnánál, a szent folyóban kezdetű versre, amelyet Schumann is felvett Dichterliebe-ciklusába, és egy másik dal a Morgens steh’ ich auf und Frage kezdetű versre. Később csak majd 1855-1856-ban tér vissza Heine verseihez két dalban. Mind a kettő az öregedő Liszt elmagányosodásának is vallomása. Egyik – Ein Fichtenbaum steht einsam – a fenyőfáról szól, amely egyedül áll a hideg északon. Hó és jég borítja, s ő egy pálmafáról álmodik, amely keleten, forró sziklán búsul egyedül. Ezt a verset Liszt két változatban is megzenésítette, mintegy ezzel is jelezve, hogy mily személyesen érinti ez a költemény.

Utolsó Heine-dala 1856-ban született, a kései Liszt művek hangján. A nevezetes négysoros Heine-vers megzenésítése, az Anfangs wollt’ ich fast verzagen-é. „Kezdetben szinte elcsüggedtem – mondja a vers – aztán mégis elviseltem, csak ne kérdezzétek, hogyan”. Liszt zenéje a meg nem nevezett csapással vívott csüggesztő küzdelem és a felülemelkedés belső cselekvényének megjelenítése, de az utójáték jelzi, hogy a megpróbáltatás élménye, emléke nem múlt el nyomtalanul.

(Újfalussy József)

Videó ajánló