„Mindkettőt másként és máshogyan lehet szeretni.”

Doron Ritter fotográfus, fotóművész munkájáról Magyarországról és Izraelről

Hallgassa meg!

Érdekes, hogy Ön abban a belvárosi házban lakik, mint annak idején Robert Capa, ráadásul az Ön nagymamája is fotográfus volt. Egyébként Ön minek tartja magát, fotográfusnak, fotóriporternek, fotóművésznek?

Bár a Fotóművész Szövetség tagja vagyok, sokkal inkább fotográfusnak tartom magam, már azért is, mert alkalmazott fotós vagyok, ezen a területen töltöm az időm nagy részét, reklámokkal, ezért használom sokkal szívesebben a fotográfus szót magamra.

Mit is jelent az, hogy fotográfus?

Az idősebb Szipál adott erre egy nagyon jó definíciót, a fotósok azok sok érdekes képet csinálnak, a fotóriporterek rengeteg érdekes eseményen pillanatokat örökítenek meg, a fotográfus, mint ő is, a fénnyel dolgozik, a fény által alkot dolgokat. Ez áll közelebb hozzám is.

Sokan azt tartják a zsidó anyákról, hogy azt szeretnék, hogy a fiukból orvos, ügyvéd legyen, azonban vannak olyanok is, akik „megelégednek” azzal, hogy gyermekük világhírű fotós legyen. Így volt ez Robert Capa esetében is, aki szintén itt lakott. Az Ön karriere hogyan kezdődött, a nagymama befolyásolta a pályaválasztást?

Az anyukám azt szerette volna, hogy fogtechnikus legyek, talán azt mondanám ma, igaza volt. Azonban egy fotográfus családból származom, a nagypapám, a nagymamám is az volt. Nagypapám, Rózsa László szociofotós, újságíró volt, a világháború előtt húsz évig élt Berlinben, a legnagyobb lapoknál dolgozott. Hitler hatalomra jutása után először Amszterdamba ment, majd onnan haza Magyarországra. Nagymamám Nádor Ilona, negyven évig volt a Nők Lapja fotográfusa. Érdekes az is, hogy a nagymamám apukája a háború után a saját drogériájában üzemeltetett egy fotólabort, egészen az államosításig. Én már kora gyermekkoromtól kezdve rengeteget jártam a nagymamával vidéki riportokra, stúdiókba, valószínűleg itt kaphattam meg ezt a „fertőzést”.

Mitől lesz egy fotográfus zsidó fotográfus?

Azt nem tudom, hogy létezik-e ez a kategória, azt gondolom, az a kérdés, hogy egy akármilyen alkotó mennyire ragaszkodik a gyökereihez, azaz bármilyen identitással is rendelkezhet egy fotográfus. Bennem ugyanúgy működik a magyar fotográfus is, ahogy a zsidó is. Inkább azt mondanám, hogy magyar-zsidó fotográfus vagyok, ezt használom, ehhez ragaszkodom. Én miután alkalmazott fotográfus vagyok, nem volt sok kiállításom, de ezek elsősorban a magyar-zsidó gyökereimhez kötődtek.

Fotózás mellett a filmezéssel is foglalkozik, nemrégiben a második szeretett országával, Izraellel foglalkozott.

Több kisjátékfilmben is dolgoztam operatőrként, az elmúlt években kettőt is Izraelben forgattunk, ebből az egyik egyébként Los Angelesben lett díjazva, a békével kapcsolatban, az arab-zsidó konfliktusról szólt, ezt egy amerikai rendező készítette. A másikat Shiri Zsuzsa rendezte, aki Izraelben élő újságíró. Én kint születtem, magyar szülők gyerekeként, ők kint kóboroltak, így lettem én. Számomra nagyon fontos Izrael, de annyira, mint Magyarország, erre szokták azt mondani, hogy az ember nem tud különbséget tenni, hogy az édesapját vagy az édesanyját szereti-e jobban. Én is így vagyok a két országgal, sem különbséget, sem pedig összehasonlítást nem lehet tenni. Mindkettőt másként és máshogyan lehet szeretni.

Köszönöm a beszélgetést.

Az interjú a 2017. június 2-i Halljad Izrael! adásában elhangzott beszélgetés szerkesztett változata.

Breuer Péter

Olvasson tovább