Egyéb

Ezek az ünnepek a mi életünkről szólnak

Dr. Frölich Róbert országos főrabbi az őszi nagyünnepek, a Félelmetes Napok jelentőségéről, arról, hogy mi, emberek valamennyien egyek vagyunk Isten előtt.
Hallgassa meg!

 Mi történik egy zsidó emberrel, az új év, Ros Hasana előtt pár nappal?

Az a zsidó, aki egy kicsit is komolyan veszi, hogy jönnek a Félelmetes Napok, Ros Hasana, Jom Kipur, az valamiféle más spirituális dimenzióba kezd átkerülni, mint amelyikben eddig élt. Ezek az ünnepek tulajdonképpen a mi életünkről szólnak. Hiszen Ros Hasana napján megíratik és Jom Kipur napján megpecsételődik az ember következő sorsa, élete. Ennek azért súlya van! Nem pezsgőt durrogtatunk, nem szerpentineket dobálunk, az új esztendőkor, hanem magunkba szállunk, megbánjuk a vétkeinket, bűneinket, bocsánatot kérünk egymástól, hiszen az Isten csak akkor bocsát meg nekünk, ha mi megbocsátunk azoknak, akik ellenünk valami rosszat tettek.

Tényleg megbocsátunk? Már csak azért kérdezem, mert azt hallottam, amikor Ön gyerek volt, akkor a testvérével tényleg átélték ezt, amikor a szüleik bocsánatot kértek és Önök is tőlük. Akkor mintha ez más lett volna, mintha komolyan vették volna. Mi van ma?

Én azt hiszem, hogy azóta semmi nem változott, az ember ugyanaz. Aki komolyan gondolja azt, hogy neki bocsánatot kell kérnie az Istentől, akkor komolyan kell gondolnia, meg kell bocsásson az embernek. Ennek őszintének kell lenni! Az igazi emberi nagyság ott kezdődik, hogy meg tudok bocsátani. Még akkor is, ha minden porcikám tiltakozik ellene, ha minden idegszálammal taszítom el magamtól a megbocsátást, és odajön valaki, aki elkövetett ellenem egy súlyos, kevésbé súlyos vétket, azt mondja, bocsáss meg. Akkor lesz igazi a Jom Kipur, akkor lesz Istennek kedve ahhoz, hogy nekem megbocsásson, ha én erre azt mondom, megbocsátok, és meg is bocsátok. Ez egy nagyon fontos dolog, magamat kell legyőznöm! Erről szól az egész őszi ünnepkör, hogy legyőzzük a régi önmagunkat, próbálunk egy kicsit jobbak lenni.

Ön családapa is, a gyerekeitől bocsánatot kér majd? Van miért bocsánatot kérni tőlük?

Igyekszem az életemet úgy élni, hogy a gyerekeimnek ne legyen okuk haragudni rám. Még nem gondolkoztam azon, hogy bocsánatot kérek tőlük, azt gondolom nem. Nem fogok tőlük bocsánatot kérni semmiért, mert akkor is, ha ők úgy érzik, én esetleg igazságtalan voltam velük, ha úgy érzik, nem azt kapták, amit vártak, akkor is tudják, az apjuk mindig értük veszekszik, soha nem ellenük. Attól, akiért én veszekszem, nincs miért bocsánatot kérni.

Ha már veszekedés, Önt úgy ismerik, hogy egy veszekedős rabbi. Elsősorban a turistákkal szokott perlekedni. Ez azért van, mert a mai emberek nem tudják hogyan is kell egy zsinagógában viselkedni vagy azt hiszik, a zsinagóga egy múzeum?

Ennek nagyon sok összetevője van, a Dohány templom a neológia fellegvára, a világban az a téves tudat él, hogy ez a zsinagóga egy reform templom. A világban az a téves tudat is él, hogy a neológia egyenlő a reformmal. Ezt Raj Ferenc barátom is megerősíti, ez messze nincs így. A reform egy másik zsidó irányzat. A Dohány utcai zsinagógának a jelenlegi arculata nem biztos, hogy ez volt harminc évvel ezelőtt, ahogy az sem biztos, hogy harminc év múlva ez lesz. A templom arculatát mindig a vallási vezetés határozza meg, vannak liberálisabb és kevésbé liberális rabbik. Vannak, akik több teret engednek az újításoknak, nagyobb engedményt tesznek, vannak, akik kevesebbet. Voltak olyan elődeim, akik megengedték, hogy szombaton fényképezzenek, mert azt gondolták, kordokumentáció. Magánemberként azt kell mondjam, igazuk volt, mert azok a fényképek, amik készültek a hatvanas évektől a rendszerváltozásig, azok egy letűnt kort dokumentálnak, egy olyan korszakot, amire nosztalgiával emlékezünk zsidó szempontból. Én viszont nem engedem a fényképezést a templomban.

Egy istentiszteleten sehol sem illik fényképezni.

Azért a nem illik és a nem szabad között szignifikáns különbség van. Az ünnepet, legyen az egy Szombat, egy Jom Kipur, az jellemzi, hogy vannak bizonyos dolgok, amelyek tilosak. Én rossznéven veszem, ha a tilalmat megszegi valaki a templomban, alapvetően azért, mert az ünnep az enyém. Nem Frölich Róberté, hanem a közösségé! Aki eljön az ünnepeinkre, attól az a minimum, hogy tartsa tiszteletben azokat, legyen zsidó vagy akár nem zsidó. Ezért vagyok egy kicsit fegyelmező a templomban.

A már említet hatvanas években a nagyünnepek táján tele volt a zsinagóga, de az előtte lévő tér is, az emberek így élték meg akkor a zsidóságukat. Mi történik napjainkban?

Mi zsidók, a hagyományainkról vagyunk híresek, ahogy arról is, hogy őrizzük a tradíciókat, így ezt a tradíciót is őrizzük. Ugyanez történik most is, nekem ez ellen semmi kifogásom nincsen. Nagyon örülök annak, ha egy zsidó legalább Ros Hasana, Jom Kipur idején eljön a templomba, jobban örülnék, ha hétköznap reggel, este találná meg, netán csak egy Sabesz reggel. Ha Sabesz reggel csak tizedannyian lennének, mint Ros Hasana este, akkor én túlteljesítettem volna nem csak az ötéves, az ötven éves tervet is. Egy biztos, ma is így zajlik, sokan vannak bent, sokan vannak kint, a két tábor felcseréli egymást, ki-bejárkálnak a templomkapun, nincs ellene kifogásom, legalább tudják, hogy hol a templom, én ennek örülök.

Amikor egy ember belép a zsinagóga kapuján, akkor ennyivel kell másként viselkednie az őszi ünnepek alatt, mint máskor? Legyen szó öltözékről, viselkedésről.

A templomban, amikor az istentiszteletre megyek, akkor ugyanaz a dresscode, amikor színházba megyek, kihallgatást kérek a főnökömtől. Ha megtisztelem az embert azzal, hogy zakót, nyakkendőt veszek fel, akkor az Istent is tiszteljem meg ezzel. Úgy jöjjön be a templomba, ahogy egy fontos ember elé járulna, hiszen egy sokkal fontosabb valaki elé jön, a Királyok Királya elé.

„A világ minden vándorai úgy vonulnak el előtted, akárcsak a pásztor előtt a nyáj.”

Ez az őszi ünnepkör egyik magasztos gondolata, hogy Isten valamennyiünket egyformán vesz számba az új esztendő és a Hosszúnap alkalmával. Őelőtte teljesen mindeg, hogy zsidó, nem zsidó, hívő, nem hívő, férfi nő. Minden teremtményt megítél az Ítélet Napján. Mi, amikor a zsinagógáinkban, templomainkban imádkozunk, amikor engesztelést kérünk Jom Kipurkor, nem csak magunkért fohászkodunk, a világ minden vándoráért. Nemzetiségre, felekezetre, nemre, pártállásra való tekintet nélkül. Az ünnepek talán legszebb tanítása ez, ennek a bolygónak a lakosai, mi, egy fajt képviselünk. Az emberi fajt. Mi valamennyien egyek vagyunk Isten előtt. Ahogy Ő nem tesz különbséget az ítélkezésben, úgy nekünk sem szabad szubjektív neadj’ Isten gonosz szempontok szerint megítélni a másikat. Az ünnepek nagy tanítása, hogy a másik emberben először, másodszor és mindenek felett az embert lássuk!

Köszönöm a beszélgetést. 

Breuer Péter

Az interjú a 2017. szeptember 29-i Halljad Izrael! adásában elhangzott beszélgetés szerkesztett változata.

Videó ajánló

Olvasson tovább