Ady és Én

Labancz Eszter Csenge - Az óperencia hajósa

Fél perc és a világ, amit eddig ismert fenekestül megváltozott. Fél perc, ennyi kellett, egy maréknyi idő Kronosz kezéből, mely most elfolyt. Csend üresség volt, néma hang a fejében.
Minden elveszett, a múltja, a jelene, de a jövője talán nem. Egy kis csónakban feküdt egyedül, a nap sugarai barátságosan közelítették meg kemény arcvonásait. Valamikor biztos boldog volt, de most csak keserűség és mérhetetlen csalódottság ült ki arca kapuján.
Túl gyorsan történt minden, fiatal derűvel kapott az alkalmon, hogy felfedezze azt, amiről fogalmaink parányi értékkel bírnak. Hosszú út az ismeretlen vizek sűrűjében, új helyek partjai és mégis volt valami, egy hang, ami visszatartotta őt. Ez a hang azonban olyan halk volt, hogy a mi jó matrózunk inkább elhessegette.
Ünnepelni akart, vígadni és bort inni, vérvörös nedűt, mely csillogó ezüst kupákból ömlik nagy hangú torkokba. Ez kellett akkor neki és a zöld szemű kismacska, rejtélyes fény csillant meg íriszén miközben gyöngysor fogait kivillantva mosolygott. Csengők százai szóltak meg hirtelen, baljóslatú égi harangok vad harca, figyelmeztetés.
Éjjeli bogár kristály szárnya csillant meg egy poros kirakaton, amikor haza botorkált. Egy magas aranykaftános idegen és egy vörös arcú testes úr közeledett felé. A kaftános maga volt a megtestesült Kelet, minden ezeregy meséjével. A másik maga volt a rút ördög, feje helyén disznó maszk vizslatott bőszen, kapzsi szemei fekete lyukak voltak.
Megállították s óva intették őt az elkövetkező úttól. Rémeket festettek le neki, harcias szörnyszülőttek torz táncát, mely őt várják kivont kardéllel.
De ő csak nevetett ezeken s tovább szedte lépteit.
Az aranykaftános még egy utolsót kiáltott, egy fiatal leány képét vizíonálta, akibe bele fog szeretni az út alatt, de eme mámoros rózsaszín képzet nem lesz szép végű.
Reggel nyugodtan hullámzott a tenger, sejtelmesen habzott. Óvatos léptekkel állt ki a gálya órába miközben arcába csapott a hűs tengeri szél. Így indult el messzire.
Az első napok még szépek és szinte meseszerűek voltak. Az idősebb tengerészek meséltek legendákat a tenger éjsötét mélyén rejtőző démonokról, szirénekről és elveszett csodás királyságokról.
Ám egyszercsak feldörrent az égi ágyú, s istennyilai jelentek meg. Forgott velük a világ, örvénylett a víz, marcangolta a csöpp bárkát.
Egy derék tengeri medve felkiáltott, hogy ez a lelkek temetője, az a hely ahonnan nincs visszatérés. Sokan már látni vélték a szürke árnyakat, hallották a csontok csattogását.
De nem így lett mert egyszeriben nagy fényesség támadt, mintha angyali üdvözletek százai szóltak le hozzájuk. Szent Péter nézett le rájuk türelmes szemeivel, kulcsai ott fénylettek, mint megannyi apró csillag.
Így ringatta el őket a víz egy paradicsomi tájra.
Mikor partjára léptek kővé váltak, kivétel egy, melyet figyelmeztettek. Ő egyre beljebb és beljebb merészkedett a rejtélyes vidéken. Tűzvörös madarak nézték miközben élénken tollászkodtak, fehér és arany fényben játszó szarvasok kukucskáltak ki a smaragd bokrok sűrűjében.
Egy fiatal leány is figyelte, ám egy véletlen folytán lebukott az ifjú előtt. Ijedten lépett előre, fehér porcelán bőre volt. Az ifjú gyöngéden megsimogatta az arcát, de a lány óvatosan elhárította.
– Nem lehet, ez tilos.
– Miért nem égi tünemény, szívem zakatol, ha csak rád pillantok. Lelkem eddigi elveszett felét megleltem benned édes rózsám – kérdezte az ifjú.
– Életem fonaláról nem rendelkezhetek, édesapám ki e sziget ura, adta életemet egy királyfi kezébe. Eljegyeztek engem, sajnálom.
Az ifjúban, mintha valami ekkor összetört, s a szilánkok belülről kezdték el mardosni.
Ekkor egy agg remete jelent meg, harang kabátján piros betűk ültek mélységes nagy csöndben.
– Jöjj gyermekem, Sion messze van – szólt halkan.
– Viszlát idegen ígérem nem felejtelek el s segítek, hogy meglegyen boldogságod és vigaszod, Isten veled! – köszönt el.
Egyre csak halványodott a kép, szűnt meg a hang, lett emlékké ez a lázálom.
Mindössze egy cserépdarab maradt itt jel gyanánt.
Feljött a hold s ott állt magányosan, eldöcögött mellette egy fiáker, majd csöndben megállt. Némán, mint aki már félig meddig nem is élne beszállt, s így kocsikázott az éjszakában. Furcsa alakok jelentek meg az utastérben, először egy asszony színes kendőkkel, aki halkan suttogott, mire a kocsi megnyikordult. Panaszos acél ballada volt az. Később egy szellemszerű lovas ballagott mellette, körbe nézett, mint aki eltévedt, reszelős hangon kiáltozott, majd beleveszett az erdő sötétjében.
Az álom halovány képe derengett fel s lágy lírai dallamok kíséretében játszva invitálta el az alvás mezejére.
Mikor felébredt reggel volt már s ő egy piciny csónakban feküdt. Állán már pelyhedzett a szakál, ruhái itt-ott megkoptak. Ahogy lepillantott az azúr messzeségbe egy idősödő mogorva kép nézett vissza rá. Kócos tincsei, oroszlánsörényre emlékeztették. Halkan felnyögött, s a kemény hajópadlóra feküdt fájdalmasan.
A fehér báránykák ott ugráltak a Nap mellett, egy kis pásztorlányka felügyelte őket, fürtökbe omlott lágyan a vállára. Kíváncsi szemmeivel őt pásztázta s kedvesen intett. A matróz fölkelt s körbe tekintett, majd jelezte, hogy ő bizony nem tud oda, fel a magasba menni. Őrizem a szemeit ennek az égi csodának, ennek a fiatal gyermeki leánykának. Holnap majd ott leszek s fogom törékeny kezed…
A Nap meghajlott a szegény tengerész kérése felett, aki csak Új vizeken akart járni. Ő volt az első, aki az ismeretlen Nyugat hullámait érezte mikor a nagy tenger vízébe nyúlt.

Olvasson tovább