1.felvonás
A legendás dalnok, Orfeusz elvesztette hitvesét, Euridikét. Pásztorok és nimfák csapata kíséri a gyászoló Orfeuszt, áldozati füstölőket hoznak és virággal borítják be a szeretett asszony sírhantját. Orfeusz fájdalma határtalan. Hirtelen Ámor, a szerelem istene jelenik meg és közli vele az istenek döntését: megengedik, hogy a dalnok alászálljon a halál birodalmába és visszahozza imádott kedvesét. Egyetlen feltételt szabnak: amíg maguk mögött nem hagyják a sötétség birodalmát, Orfeusz nem tekinthet Euridike szemébe. Ha mégis megtenné, visszahozhatatlanul és örökre elveszíti őt. Orfeusz boldogan vállalja a feltételt és asszonya keresésére indul.

2. felvonás
A Styx folyó jelzi Orfeusznak az alvilág bejáratát. Sűrű köd ül a tájon, amelyen csak távoli, vészjósló lángok hatolnak át néha. Fúriák és démonok állítják meg az alvilágba belépő dalnokot. Vad táncukat Orfeusz lantjának zenéje szakítja félbe. A dalnok bebocsáttatást kér a halál birodalmába. A bejáratot őrző fúriák és démonok ezt először megtagadják, majd – meghatódva Orfeusz lángoló szerelmétől és könyörgő énekétől – beleegyeznek. Orfeusz előtt szabad az út! Az alvilág pokla után az elysiumi mezőkre vezet Orfeusz útja. Rátalálva Euridikére hazaindulnak, hogy visszatérhessenek az élők közé!

3. felvonás
Euridike nem érti Orfeusz megváltozott, számára érthetetlen, rejtélyes viselkedését. Azt hiszi, hogy férje már nem szereti. A dalnok türelmet és feltétlen hitet kér tőle, de Euridike nem tágít: egy jelet követel férjétől. Orfeusz lelkében viharok dúlnak. Végül már nem tud magának parancsolni és a szívére hallgat: megfordul és rátekint gyötrődő hitvesére. Euridikét abban a pillanatban másodszor is elragadja a halál. Orfeusz keserűen vádolja a kegyetlen isteneket. Immáron maga is meg akar halni. Ámor azonban ismét megjelenik, hogy hírül adja: Zeuszt meghatotta a dalnok állhatatos szerelme, önfeláldozó hűsége és ismét életre kelti Euridikét. Most már boldogan folytatják útjukat. A házaspár a Föld felszínére érve Ámor templomában ad hálát és dicsőíti az Euridike ünneplésére összesereglett pásztorok és pásztorlányok kíséretében a szerelem mindenható istenét, az élet győzelmét a halál fölött.

Gluck 1762-ben, Bécsben, a császár neve napján mutatta be első reformoperáját, az Orfeo ed Euridice-t, Calzabigi szövegkönyvére. Az mű előszavában összefoglalta reformelképzeléseit. A zeneszerző szolgálja a drámai gondolatot, a secco recitativókat váltsa fel a lelkiállapotot tükröző zenekar-kíséretes dallamos recitativóval, szerepeltessen az antik dráma szellemét idéző kórusokat. Az első Orfeo a híres castrato, Gaetano Guadagni volt. Gluck 1769-ben Pármában egy ízben vezényelte saját operáját, ezen előadás Orfeo-ja, egy ún. szoprán-castrato, Giuseppe Millico kedvéért transzponálta a címszerepet. Ez az a bizonyos olasz verzió, amely eddig nem szerepelt modern színpadon, – legutóbb Haydn használta Eszterházán. A Metropolitan most ezt a változatot vette elő, noha hölgy énekli Oreusz szerepét. A párizsi változat 1774-ben készült, ekkor komolyabban átdolgozta a szerző az egész darabot – a francia közönség ízlése szerint, Orfeo szerepe itt tenor fekvésű lett. Létezik aztán Johann Christian Bach londoni változata, és a Liszt-féle Weimar-i változat Liszt szimfonikus költeményével a nyitány helyén, Berlioz gyúrt egy változatot a bécsi és a francia verzióból, és aztán vannak a 20. századi variációk, amelyek kontraaltok számára nadrágszereppé formálták Orfeuszt-t. Ámde slusszpoénként végül két bariton: Dietrich Fischer-Dieskau és Hermann Prey is elénekelte.