A történeti Szatmár vármegye az Alföld legészakkeletibb része, amelyen túl már csak Ugocsa és Máramaros húzódik a középkori országhatárig. „Magyarország szélén terül el, ahonnan kezdődően Tatárországig már emberi települések sincsenek” – írják róla egy 1264-ből fennmaradt forrásban. Periférikus helyzete ellenére a terület Árpád-kori építészetünk egyik kiemelkedő őrzője, ahol falusi templomok sokasága őrzi mind a mai napig őseink hitének, buzgóságának és nem utolsó sorban művész ízlésének lenyomatát. Szatmári tájakra indulunk tehát, hogy négy települést érintő időutazásunk révén egy izgalmas, de már elveszett világba nyerjünk betekintést.